(szöveg és fotó: Uzseka Norbert)

Dupla születésnapi koncert volt ez, bár végül is a The Answer Lies In The Black Void énekesnőjének, Horváth Martinának másnap volt a szülinapja, szóval vegyük úgy, hogy tripla. Martinát ugye a Thy Catafalque-ból is ismerik sokan, és szívet melengető volt látni, hogy csaknem a teljes TC eljött őt megtekinteni, meg amúgy is jó sok zenész, szakmabeli volt jelen.

Az Answer… azt a fajta gótikus death/doom metalt játssza, amit a korai Anathema, My Dying Bride, Paradise Lost és társaik fejlesztettek tökélyre, azzal a különbséggel, hogy itt nincs hörgés, hanem Martina szépséges, fájdalommal teli énekét hallhatjuk. Azt meg én nagyon szeretem. Azért, mert benne van a hangjában a népdalok mélysége, kristálytisztasága, viszont sem negédes dallamokra, sem áriázós részekre nem ragadtatja magát. Tökéletesen illik ehhez a mérhetetlenül komor és súlyos zenéhez. Melyet alapvetően Jason Kohnen basszer ír, de a koncertfelállásban három további remek zenész szerepel: Potkovácz Márk dobos (Stabbed, WMD), Kovács Attila (ex-Varso/Superbutt/WMD stb.) és Fogl Botond (Needless) gitárosok. És bár szeretem a lemezeiket, így koncerten még jobban működött ez a zene. Egy-két könnyebben megjegyezhető dallam még jól jönne, de így is remek volt a buli. A fénypontja nekem a végén előadott Jhieronymus volt, azzal a bődületes Sabbath-rokon riffel.

Az Ørdøg a 10. születésnapját ünnepelte, ennek örömére eljátszották a teljes első albumot (Tíz fekete dal), meg még ezt-azt. Aztán egy ponton (asszem, A kutyák dalánál) mondta is Vörös András énekes, hogy na, milyen jó dalok ezek is, miért nem játsszák őket élőben?! Hát ja. A mindig elhangzó Natasától a Melankólián át a Vaskoronáig sütött mindegyik.

Már leírtam korábban is, mennyire jó fazonokból áll ez a banda, kajakra, mintha egy Rejtő regényből léptek volna elő, rájuk nézel, és tudod, hogy mindenkit lenyomnak, de amúgy végtelenül barátságosak, és tele vannak jó sztorikkal (amikből néhány a dalaikba is bekerül). De meg voltak ám vendégek is: Cicó (Nomad, ex-Bedlam) pengetett egy jót, aztán Rom Gabriel (ex-Remorse, egyszersmind a Palásti csata rockopera szerzője) a 100×100000-ben bolondozott nagyot Vörössel. A végén meg az Ørdøg unplugged verziójaként is felfogható Diabolus In Musicából perdült elő Bokodi Bálint énekes és Korpos Lajos gitáros – utóbbi arcán tisztán látszott az öröm, hogy végre torzított gitáron játszhat.

Azt gondolom, az Ørdøg zenéjében van valami nagyvárosi zaklatottság, pörgés, viszont nem tévesztik össze Budapestet New Yorkkal. A balkáni vonal is benne van, meg az önirónia. Kicsit, mint a System Of A Downnál, bár nyilván kevesebb népzenei témával meg monumentális dallammal. És nem elég, hogy baromi okos dalszövegeik vannak, és a zene mégis olyan, hogy nem lehet nem bulizni rá, a művészi alkotásnak beillő videóklipjeikkel is rengeteget tesznek a teljes képhez. Jó, ez Vörös korábbi csapatainál is így volt, de egyértelmű, hogy a színtér egy rendkívül üde színfolttal lenne szegényebb, ha nem lenne az Ørdøg. Úgyhogy jól mondta Rom Gabi: „Isten éltesse az Ørdøgöt!”

A Watch My Dying pedig 25 éves lett 2024-ben. Ők is a teljes első albumukat adták elő ennek örömére. És persze, hogy a teljes Klausztrofónia zseniális. És most is olyan bődületes erővel áradt ez a félelmetes, szörnyű, gyönyörű riffgörgeteg a minden csicsától mentes, pőre színpadról, ahogy mindig. Sőt, a Nicht vor dem Kind-ben és a Gyúlékony csírában a fentebb már említett Kovács „Nihilak” Attila is vendégszerepelt, mintegy a Katasztrofónia Együttes képviseletében. Ha jól számolom, ekkor 24+5 húr zengett a színpadon, ilyet is ritkán tapasztalni.

A koncert ezen blokkja tényleg nettó örömünnep volt, mindenféle tortázás, pezsgőzés nélkül is, sőt, mikor a közönség egy ponton elkezdte énekelni, hogy happy birthday, a zenekar nyomban bele is csapott a következő dalba, mert nehogy már bárki elérzékenyüljön.

Csak hát az van, hogy aztán szerintem elég sokan mégis így tettünk. Ugyanis a második blokk három énekesnős dallal kezdődött: a végképp meglepetést okozó Holtsúlyban Bényi Alexandra zongorázott és énekelt, és a szintén fentebb már említett Bokodi Bálint hegedült és dalolt. Ez eredetiben sem zúzda, de ebben a verzióban végképp megrázó volt. Arra számítottam, hogy lesz Utolsó fejezet Ritzel Anival számítottam, épp csak nem voltam rá felkészülve. És azt sem tudom, láttam-e valaha akusztikus gitárt a WMD-ben koncerten, márpedig a buli első felében jedi mesternek öltözött, itt már azonban autentikus WMD inget viseló Szabó Viktor azt pengetett benne. Az ezévi, hovatovább visszatérő Egyenes kerülő album extra csodája ez a dal, de élőben hallani… És akkor még jött a Háttal álmodó Martinával – és nem szerény meglepetésre Gáborral. Lehet, hogy volt már ilyen korábban is, nekem nem rémlik, mert hiába voltam sok WMD-koncerten, elégen biztos nem. De szóval a levegő is megfagyott, olyan volt.

És akkor még a végére előkapták az új lemez két slágerét (Napköszörű, Fedetlen lépés), amik persze, hogy ugyanakkorát ütöttek, mint a Klausztrofónia nótái. Felőlem a teljes életművet is előadhatták volna, annyira jó volt ez a koncert. De így sem panaszkodom.

A WMD továbbra is a metal esszenciája szerintem. Leírtam ezt már korábban is, meg nyilván nem a dallamos heavy metal értelemben mondom ezt. De az energiák, amiket a zenéjük hordoz, az a mérhetetlen erő és zúzás, ami árad a színpadról, az egyszerűen tökéletes. Hasonlót anno Nevermore ill. Meshuggah koncerteken éreztem, hogy igen, lezúznak, de közben felemelnek, és amúgy is milyen szövegek már ezek, hogy lehet ilyen dolgokat leírni, és rávenni az embereket, hogy magukból kikelve üvöltsék velük?!

De ez nem minden. A WMD ez alatt a negyedszázad alatt végig példát mutatott underground mentalitásból, és persze kesereghetnék azon, hogy jó, úgy szellősen tele volt a Hajó, de ugyanekkor a Dream Theater meg az Arénát töltötte meg, és miért maradt mindig ezen a szinten a WMD, meg ilyenek. De ez a csapat mindig önazonos és hiteles volt. És nem is csak zeneileg. Elég, ha csak az évek alatt kiadott megannyi különféle speciális merchandise termékükre utalok: fekete WMD szappan, limitált rózsaszín póló, meg a többi, ami bárki mástól őrültség is lehetne, de tőlük csak a zseniális humoruk, sőt öniróniájuk újabb jele.

Nem tudom, meddig lehet ilyen zenét játszani. Meddig bírja az ember, hogy így zúzzon a színpadon. Meddig jönnek ilyen témák, és meddig maradhat hiteles. De ha egyszer majd a WMD átmegy bluesba vagy bármi olyanba, ami az akkori korukhoz jobban illik, az is jó lesz, ebben biztos vagyok. Szóval még legalább ugyanennyit, srácok!

További sok fotó: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.873865801394462&type=3