(szöveg: Gáti Viktor, Uzseka Norbert – fotó: Uzseka Norbert)
THY CATAFALQUE, SAOR – 2024. november 22.
Dupla teltházas koncert elé nézett a Kátai Tamás vezette Thy Catafalque. Péntek reggel tekintélyes mennyiségű hó borította táj látványára ébredtünk országszerte, amely remekül alapozta meg az első este hangulatát, illetőleg az ezúttal egyedüli előzenekar szerepét betöltő, skót atmoszférikus folk/black metalos Saor műsorát. Az Andy Marshall multihangszeres/dalszerző által alkotott, egyszemélyes projekt élő felállása öt tagból áll: a mikrofont és basszusgitárt ragadott frontember mellett két gitárosból, tradicionális hangszeresből és dobosból. A hozzávetőlegesen egyórás dallista az eddig készült öt album, nem egyszer 10 perc környéki hosszúságú tételeiből, valamint a 2025 elején érkező hatos, az Amidst The Ruins közel 13 perces címadójából állt.
Ha átfogóan nézzük a zenei koncepciót, a folk zenék epikus és bensőséges arcát egyaránt felmutató, valamint a letisztultabb, szellősebb és dallamosabb megfogalmazású, de blast beatekben szintúgy bővelkedő (poszt-)black metal, élőben is nagyon erős hangulatiságra képes, sajátos elegyét kapjuk, amely a relatíve gazdag hangszerelés ellenére – számomra legalábbis – hajlamos összemosódni, sajnos olykor ellaposodni, homogenizálódni. Ez a tapasztalat esetemben egybevág az albumokon hallottakkal, amely alól egyébként kivételt képez a 2022-es legutóbbi korong, az Origins. Itt a dalszerzés megítélésem szerint jelentős szintet lépett előre, egyebek mellett a dalstruktúrák, a gitárriffek karakterformáló képessége, az emlékezetesebb megoldások terén, és eléggé lelombozott, hogy ezen az estén ez nem köszönt vissza. Mindent egybevetve azonban korántsem bánom, hogy láthattam a Saort, ugyanakkor nem töröm magam a következő alkalomért, de ezzel együtt úgy gondolom, főleg kisebb klubokban jól tud működni Andy zenéje, kiváltképp úgy, ha az Ephemeralban is zenélő, mindenféle fúvóssal és dudával mesterien bánó Ella Zlotost ugyanígy soraiban tudja a csapat.
Az első (és úgy a második) fellépés alkalmával a teljes Rengeteg albumot magába foglaló és egy, a legfrissebb szerzeményekből összeválogatott blokkal készült a megszilárdult formában, négy hangszeressel és négy énekessel felálló Thy Catafalque. A Rengeteg sokak szemében a legjobb TC-album, amivel én is egyetértek, és ehhez kapcsolódóan egy extra, számomra sokat jelentő adalék az a körülmény, miszerint ezt a lemezt hallottam először teljes hosszában Tamáséktól. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a legelső koncertektől kezdve meghatározó arányban szerepelnek a korong nótái a setlistben, és valószínű ez a tény is közrejátszott abban, hogy egészében színpadra vigyék a Rengeteget, egyébként 2011-es megjelenésű lévén, különösebb kerek évfordulós apropó nélkül – bár a 13 év is jól hangzik –, de mindenképpen nagy örömömre, örömünkre. Nehéz lenne számokat kiemelni, annyira egységesen nagyszerű az egész anyag, így inkább az „itt és most” benyomásaimra hagyatkozva említem meg a mindig hibátlan monstrum Fekete mezőket, a még monumentálisabb, nyers és kozmikus erőkben bővelkedő Vashegyeket, a Dudás Gábor énekes (ex-Reason) legjobb aznapi alakításainak egyikét hozó Kék ingem lobogót – ami szokás szerint a koncert egyik csúcspontja volt –, valamint az egyszerre mardosó és elvarázsoló Az eső, az eső, az esőt.
A második etapban az Omega több tucat örökbecsű klasszikusának egyike, a Babylon feldolgozása mellett a friss lemezről, az itthoni és a nemzetközi (el)ismertséget alighanem ismét magasabb szinten öregbítő XII: A gyönyörű álmok ezután jönnekről öt tétel csendült fel. Közülük a legszebb perceket szerintem a TC viszonylatában friss színezetet felmutató, extrém muzikális vonalon erős Mindenevő, a kiemelten súlyos mondanivalóját felvillanyozó zenei és szövegi eszközökkel megfogalmazó Vasgyár, valamint az utolsóként elhangzott, élőben is különleges vonzerővel bíró címadó adta. A műsor hagyományőrző módon a Fehérvasárnappal zárult. Az est folyamán számomra a legjobb pillanatokat a Saor előadása során a már említett Ella mellett Carlos Vivas dobos tűpontos, változatos játéka, a TC részéről pedig, a lelkét szinte materializálódó módon kiéneklő/üvöltő Bokodi Bálint és a, nekem legalábbis úgy tűnik, koncertről koncertre felszabadultabb Kátai Tamás nyújtotta. (GV)
THY CATAFALQUE / GIRE / SHUM & QUETZAL TIRADO – 2024. november 23.
Végül a dupla TC-koncertből csak a másodikra sikerült eljutnom. Bár a program 99%-ban ugyanaz volt, dehát még mindig csodaszámba megy, hogy Kátai Tamás zenekara koncertezik, úgyhogy bánom.
Az első fellépő Shum & Quetzal Tirado volt, két magyar srác, akik sok samplert, effektet felhasználva adták elő mérhetetlenül zaklatott szerzeményeiket. Előbbi gitározott is, és ő énekelt többet is, de a kis bőröndjében dolgokat tekergető, ill. egy irdatlan szaxofont is fújó utóbbitól is telt néhány magából kikelt kiabálásra. Voltak számomra is értékelhető részek, pl. valamiféle népdalos téma, meg pár black rész, ahogy a közönség is el-elkezdett bólogatni, ha valami követhető ritmus tört elő a hangfalakból, de összességében nekem ez inkább volt kakofónia, mintsem zene. Nem ez az első alkalom az életemben, hogy így kezdem az ismerkedést adott cuccal, amit később meg tudtam szeretni, de azért azt hiszem, ez a produkció egyszerűen nem hozzám szól, és azzal sincs semmi baj.
A makói Gire-t 2007 tavaszán láttam utoljára (nem volt olyan szerencsém, hogy múlt évben ott legyek a Fekete Zajon, amikor az Ahriman-koncert részeként megjelent az énekes-gitáros Kónya Zoltán és a billentyűs Kátai Tamás, hogy eljátsszanak pár Gire-klasszikust). De arra így sem számítottam, hogy tényleg olyan lesz újra színpadon látni őket, mintha nem is telt volna el 17 év. Lehet, hogy Zolcsi szakálla őszbe csavarodott némileg, ahogy Tamásé is (mert már van neki, ellenben hajdani loboncától jobbára ugye megvált), a Britanniából a koncert kedvéért hazatérő basszusgitármágus Hermann Balázs pedig enyhén elpetőfiesedett, pedig volt ő rasztás is. Zenélni viszont mindhárman jobban tudnak, mint valaha, és nehéz is szavakba önteni, milyen élmény volt újra hallani ezt a hét számot: Nyártáj, Zöld zivatar, Törjön testünk!, Bábel (ez volt az első pont ezen az estén, amikor egész testemben borzongtam), Az őzek futása (ez a második, s még mennyi aztán!), Eocén Expressz, Aranyhajnal. Utóbbiban az Ahriman énekese, Lédeczy Lambert is szerepelt, ahogy anno az albumon is.
Kátai TC előtti csapatának zenéjében thrash, death, industrial épp úgy volt, mint – főleg Tamás lírai szövegeinek köszönhetően – finomabb részek is, és pont ugyanolyan döbbenetes és káprázatos volt a maga idejében, mint aztán a Thy Catafalque. És ez a koncert, ennyi év után, méltó is volt ehhez. Még a fények is jók voltak, a közönség meg úgy zúzta-örvendezte végig az egészet, mintha mind ott lettek volna anno a régi Gire-bulikon, pedig a megjelentek jó nagy része fiatalabb volt annál, hogysem. Nem tudom, mi lesz eztán a Gire-rel, Tamás is nyilatkozta, hogy sokfelé vannak, őt leköti a TC, de akik így tudnak ennyi év után együtt muzsikálni, ahol ilyen mágia van, azt meg kell becsülni és élni vele…
Többször leírtam már, hogy a 2011-es Rengeteg az egyik legnagyobb kedvencem a Thy Catafalque-tól (a 2009-es Róka hasa rádióval egyetemben), bár azóta rájöttem, hogy az épp húszéves Tűnő idő tárlat óta mind ugyanúgy betalált, egyszerűen csak a korábbiaknak több idejük volt belém ivódniuk. De most már úgy vagyok vele, hogy ha én lennék a minden koncerten kötelezően jelenlévő bekiabálós ember, aki felóbégat a színpadra, hogy mit játsszanak, akkor azt üvöltözném, hogy mindegy, mit.
De azért nem is remélt, megindító élmény volt ez, hogy eljátszották egyvégtében a Rengeteget. Jót derültem Tamás válaszán, hogy miért pont ezt: merthogy már hét dalt úgyis játszottak róla, hát csak hármat kellett megtanulni. Persze látszott, hogy nagy közönségkedvenc az egész. A nyitó, tökéletes metaldal Fekete mezők első taktusaitól népünnepély vette kezdetét, és a maguktól értetődő slágerek (vicces, régen ezt idézőjelek közé írtam volna, de mostanra a koncerteken tényleg azokká értek) mellett, mint amilyen a Kel keleti szél, a Trilobita vagy a Kék ingem lobogó, azok a dalok is csodásan működtek, amikről anno ember fel nem tételezte volna, hogy egyáltalán elő lehet adni élőben. Hátborzongató volt pl. a Minden test fű kórusa, varázsos és félelmetes a Vashegyek. Az első koncerten állítólag elrontott Holdkomp meg azt bizonyította be, hogy az élőben jellemzően mellőzött, pszichedelikusabb vagy elektronikusabb, elvontabb szerzemények is simán működnek – ettől konkrétan táncra perdültünk sokan.
A Rengeteg tíz tétele után az új albumról következett hat, kezdve nyomban a digitális kiadás bónuszával, a Babylonnal, ami ugye az Omega szerzeménye. Ez még Tamástól is meglepő húzás volt, de ha a stúdióban heavy metal nótát csináltak belőle, akkor koncerten olyan volt, mintha a Pokolgép vagy valamelyik másik nagy magyar heavy metal klasszikus egyik örökérvényű dalát tolnák. Dudás Gábor meg gyakorlatilag az új Vikidál Gyula vagy Rudán Joe, döbbenet, micsoda őserővel énekelt.
De Bokodi Bálintnak is kijár a dicséret, hogy pl. Az eső, az eső, az eső-ben simán hozta Bakos Attila dallamait, túl azon, hogy az acsarkodós részeknél meg olyan megveszekedett módon adja elő magát, hogy az első sorban állóknak aztán úgy kell visszanöveszteniük a fejüket. És akkor kapjanak a többiek is: Horváth Martina Morticia Addams-ebb Anjelica Hustonnál, és úgy énekel, ahogy talán Lilith tehette szebb napjain. Dudás Ivett is csodásan dalol, s mellé jószerével Bokodival egyenrangú frontemberré nőtte ki magát. Szenti Árpád dobos maga az Alap, ha ő nincs, tán sose lett volna koncertező TC. Nagyon sok múlik rajta, és hozza is. Varga Krisztián és Vigh Zoltán gitárosok is tökéletesen adják, nem is csak azt, amit kell, de a saját egyéniségük is átsüt a színpadi jelenlétükön. A több dalban is csellózó Bos Michaela is lenyűgözően zenélt, s mellé csoda kedves jelenség, még akár a baljós Mindenevő közepette is.
Tamás pedig néha megereszt egy olyan fanyar poént, amitől a cukrozott tejbegríz is azonnal megsavanyodik, de közben azt látod rajta, hogy velejéig élvezi a koncertezést. A Gire-nél is így volt, itt meg pláne. És már csak azért is érdemes elmenni legalább egyszer egy TC-koncertre, hogy lásd, ahogy belefeszül a zúzós témákba, ahogy elvigyorog magában vagy a többiek poénjain. Egy dolog, hogy géniusz az ember, de hogy őszintén, belülről fakadóan tud örülni ennek az egész játéknak, hát… Néha felmerül bennem is, és egyre sűrűbben, ahogy telnek az éveim, hogy hogy engedheti Az eső, az eső, az eső című dalban is emlegetett Isten a borzalmakat, amik zajlanak országban-világban, a környezetemben, akár a szeretteimmel. És néha feldereng, hogy viszont maga az, hogy élünk, csoda. Az, hogy van néhány ember, akit szerethetünk és aki szeret, szintén. És akkor még ott van nekünk a zene is, és az, hogy élőben láthatjuk Kátaiékat muzsikálni. Nem mondom, hogy ez vigasz vagy megoldás mindenre, vagy akár csak bármire. De akkor is olyasmi, amiért megéri élni.
És akkor még szeretném elmondani, hogy bár a Piros kocsi és A gyönyörű álmok ezután jönnek ugyanakkora sláger élőben is, mint a Rengeteg említettjei, meg hogy örök élmény volt az is, hogy Kónya mester visszatért a színpadra, hogy elüvöltse a Vasgyár megrázó sorait, de azért az év dala a Ködkirály, amit így, pont novemberben élőben hallani… hát, ez is milyen ajándék már?! Ahogy a négy alapénekes szerepelt benne, a háttérvetítés és a fények, az egész átható hangulata, amiről azt hittem, hogy nem lehet fokozni a lemezverzióhoz mérten, aztán kiderült, hogy dehogy is nem…
És akkor még a végén Tamás kiállt egymaga az üres színpadra, éles fehér fénycsóvával megvilágítva, és elszavalta a Fehérvasárnapot. Ha Ady, Radnóti, Weöres igazi utódját keresi valaki, hát ott állt a színpadon, lehunyt szemmel, még mindig megilletődötten szavalva ezt verset, amitől torkom is, szívem is összeszorul, és úgy megyek utána haza, hogy akármi van, még mindig emberek vagyunk, még mindig van remény. (UN)
—
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?vanity=UNfoto2112&set=a.887568086690900
(A Kátai Tamással készült interjút elolvashatod a novemberi digitális különszámunkban!)
