Ha az emlékezetem nem csal, 2012-ben járt nálunk utoljára Roine Stolt és elsőszámú kompániája, én pedig az akkor elmulasztott lehetőség óta sóvárogtam az első találkozásunk után. Most végre elérkezett az idő, és a svéd prog rock mindenes kvintettet az A38 hajóra visszatérve, végre megnézhettem, meghallgathattam élőben.
Tíz perc – abszolút elegánsnak számító – késéssel lépett a deszkákra a csapat, és vágott bele az előzenekari felvezetést nélkülöző, az előzetes ígéretnek megfelelően kétórás programjába. Egy ízléses lebegős intro után a Stardust We Are egy rövid tétele hangzott el, és máris felcsendült a számomra belépő lemezt jelentő – azóta is nagy kedvenc – Flower Power lemezről egy hosszabb medley.
Igazából ennyi sem kellett, hogy megállapítsam, ez az este akár a legszebb reményeimet is képes lesz beváltani. A zenekar egyből pozitív energiával töltötte meg a színpadot, a hangzás az előadásukhoz mérten rendben volt, a visszafogott színpadi fények – amelyet a frontember a setlist olvasásának néhézségére hivatkozva, finoman kifogásolt – érzésem szerint jól támogatták a megkívánt, bensőséges hangulatot. Az elég sűrűn változó felállás ezúttal egy igen kedvező kombinációból állt, a mindenkori énekes/gitáros/(ex-)billentyűs/dalszerző főnök mellett a leghűségesebb harcostárs Hasse Fröberg énekes/gitáros, a nem először visszatért fivér, Michael Stolt basszusgitáros, a végig derűsen grimaszoló ifjú dobos, Mirko DeMaio és az idén igazolt, tartalmas önálló munkássággal is rendezkező Lalle Larsson billentyűs személyében.
Az új lemezt három dal képviselte – ami nekem nem volt épp szükségszerű. A Beginner’s Eyes hozta a várt intenzitást és hatást; a The Dream jött-ment; az aktuális háborús állapotokra reflektáló felkonfot kapott Day For Peace pedig jól illik/illett a banda által képviselt képletbe és a setlistbe egyaránt.
A legelső TFK albumról előásott, némi Sting-hatással áthatott Big Puzzle igazi ínyencfalatnak számított. A főműsort – amolyan keretszerűen – a Stardust We Are 25 perc feletti címadója zárta – egy rendkívül tartalmas zenei utazás egy rendkívül tartalmas zenei utazáson belül. A lelkes nagyérdeműnek járt a ráadás, méghozzá másik óriási favoritom, a Paradox Hotel címadójának „azért így a végén csak kirúgjuk a hajó oldalát” mód húzós rock and rollja.
Ezúttal különösen érdemesnek gondolom végig venni a zenészi teljesítményeket. Roine énekét mindig is nagyon szerettem, élőben sem okozott csalódást egyedi, kellemes hangszíne. Gitározása alapvetően visszafogott, dallamközpontú, ám párszor szépet villantott szintén nem túlzottan virgonc, ám annál érzelmesebb szólóival. Hasse már a lemezeken hallva egy szívvel-lélekkel éneklő dalnoknak bizonyult, amit élőben sikerült tovább fokoznia: csodás volt átélni a teljes lényét átható szenvedélyességet és elhivatottságot sugárzó előadását. Volt néhány mókás pillanat, amikor úgy látszott, ő és Roine megfeledkezett róla, kié az adott sor a dalszövegből. Michael fizimiskáját tekintve akár más nemzetiségű is lehetne, mint Roine, ettől függetlenül a basszer tesó ujjas játéka és derűssége csak emelt az élményen. A banda legfiatalabb tagja, a három album óta a TFK sorait erősítő Mirko töltötte be a fő mókamester szerepet, tréfás arckifejezéseivel színezte egyszerre feszes, erőteljes és finom dobolását. Lalle, az „új fiú” még nem sokat töltött a csapat kötelékeiben, de itteni produkciója alapján biztos, hogy méltó a posztra. A tagok közötti baráti csipkelődések sorában előkerült, milyen „szegényes” a billentyűs szettje. Ennek ellenére, végtelen sokszínű hangfolyamokat generált, hallgatói füllel tökéletes érzékkel.
A merch is megér pár szót. Pólók terén elég gyenge volt a felhozatal, nem úgy hanghordozókban! A TFK 2022-es remasterelt katalógusa az életmű egy komoly szeletét felvonultatta a pulton is, de lehetett kapni az utóbbi lemezeket, sőt egyéb projekt – pl. Transatlantic (R.I.P.) – CD-jét is.
Lebilincselő, magával ragadó előadás volt, alig várom az ismétlést!
(Gáti Viktor)