A Soundgarden legsikeresebb (hatszoros platina) albuma, a Superunkown harminc éve jelent meg. Ennek örömére a teljes lemezt eljátszotta a magyar ’garden tribute csapat, a Superunknowns.
A grunge-nak nevezett, Seattle-ből indult zenei irányzat egyik alapbandája volt a Soundgarden, és míg a korábbi albumaik (főleg az überzseniális Badmotorfinger) általában véve metalosabbak voltak, a Superunknown ráerősített a csapat zenéjében mindig is jelenlévő kísérletező, alternatív oldalra. Így egy máig elképesztően színes és gazdag anyag született, melyen volt jó pár orbitális nagy sláger, de, ahogy ezen a szép tavaszi estén is bebizonyosodott, még a kevésbé közönségkedvenc számok is egytől egyig sajátosak, mindben van valami extra fűszer és zsenialitás, olyasmi, amit sehol máshol nem találunk meg.
Sokak számára ez az anyag volt a belépő a Soundgardenhez, köszönhetően legfőképp a Black Hole Sun című dalnak, melynek szürreális klipjét ezerrel tolta az MTV. Itt ez egy szál akusztikus gitárral hangzott el (a Muzikumban szokásos szünet előtt). De nem csak amiatt kelt el több, mint hat millió példány az albumból, hiszen a sodró The Day I Tried to Live, az őrületes perkázást és húzást hozó Spoonman vagy a depresszív időszakok himnusza, a Fell on Black Days is sokaknál betalált. A csapat csúcsteljesítménye volt ez, egyúttal viszont a grunge irányzat utolsó gigaalbuma is – nem sokkal megjelenése után hunyt el Kurt Cobain, a Nirvana énekes-gitárosa, a grunge legnagyobb sztárja, és aztán a zenei divatot alakító erők is úgy döntöttek, a depressziós-kábszeres-lázadó zenék helyett mást tolnak előtérbe.
Három évtizeddel később szellős teltház nézte-hallgatta a Muzikumban, ahogy öt + 1 magyar muzsikus megidézi a régi szép időket. Nem volt semmi extra (kivéve Markó János Alva-dobos többdalos vendégszereplését ütőhangszereken és vokálban): se vetítés, se szónoklat, csak a zene. És ez így volt a legjobb. Mintha csak valami nagyobb fajta házibuli lett volna ez abban a patinás épületben.
Bár Soundgardent, pláne ezt az albumot játszani kihívás a zenészeknek is, a legnagyobb teher mégis Székely Marci énekes vállát nyomta. Őt az Ozone Mamából ill. a Tulpából is ismerheted, bár már egyikben sem tag, de továbbra is az egyik legjobb magyar énekes. Volt pár hangja Chris Cornellnek, amivel ő is küzdött, de összességében becsülettel hozta, amit kellett, frontemberként is, merthogy társai visszafogottan muzsikálnak, belefeledkezve a csavaros témákba (jó, Szabó Kristóf a kivétel, ő végig látványosan és belefeszülve dobolt). De néha még Knolmayer Gábor és Varga Péter gitárosokon és Cseh Balázs basszeren is meglátszott, hogy beüt náluk a zene – hát még a közönségnél. Az ötvenestől a tízes korosztályig mindenféle népek eljöttek a múltidézésre, és két dalba ha telt, máris megérkezett az emelkedett hangulat.
A fent említett slágereken túl is bőven voltak csúcspontok, de a leghátborzongatóbb élmény számomra a záró 4th of July volt. Ahogy elindult az a pokoli mélyen dohogó ős-doom riff… kegyetlen. De pont ez mutatta meg a legjobban, hogy mennyire jól, milyen méltón játsszák Marciék a Soundgarden dalokat. Az meg csak a hab volt a tortán, hogy két-két Badmotorfinger- ill. Down on the Upside-albumos nóta is előkerült (Room a Thousand Years Wide, Outshined ill. Blow Up the Outside World, Burden in my Hand).
