Szöveg: Milán Péter – Fotó: Uzseka Norbert
Ugyan a Neurosis az ismert okokból kifolyólag – legalábbis amelyeket már jó pár éve osztottak meg a hálón –, nem működik – bár Steve szavai szerint semmi sem lehetetlen –, és úgy tűnik a doomos zenék, köztük a Neurosis-kapcsolt projektek ideje – amelyek oly virulensek voltak a 2010-es években –, már a múlté, örvendetes, hogy Steve Von Till nagyon aktív szólóban, és nemcsak a saját neve alatt kiadott lemezek, hanem a Harvestman révén is, amellyel egy trilógiát jelentetett meg a tavalyi év folyamán. Alone In A World Of Wounds címmel idén májusban jelent meg a sokat látott, megélt, tapasztalt szakállas, öreg róka hetedik szólóalbuma, ennek apropóján szelte át az óceánt a veterán zenész. Volt egy előzetes fellépő is.
Korábban semmit sem hallottam a Greetről, de nem lepett meg, hogy egy újabb experimentális figurával hozott össze a sorsistennők fonálszövése. Egy hosszú hajú, bajuszos fiatalember foglalta el a színpadot, előtte, a pulpituson egy zeneszerszám állt – harmónium -, tán még volt ott egy s más, valamint egy palesztin zászló. Tán közhely, amit mondok, de erre a produkcióra is ráillett az a kifejezés, ami az egyik központi jellemzője sok 21. századi zenének, nevezetesen a „fúzió”. Mint az úriember énekéből, dallamaiból leszűrtem, népzenei jellegű témákat adott elő, de ezeket nem akusztikus hangszerrel, gitárral, vagy más elektronika-mentes eszközzel kísérte, hanem a harmóniumot mozgatta előre-hátra, s egyéb, gépi-alkímiai hanghátteret kreált szerzeményeihez. Nem állítom, hogy nem éltem már át – főleg bemelegítő funkciót betöltő formációktól – hasonló jellegű experimentalizmust, de érdekes volt, amit hallhattunk, és ezt nem pejoratíve értem. A hangulatos énekdallamok ellátták a felvezetés nem lebecsülendő feladatát.
Nem vagyok egy megveszekedett információbúvár, nem falom a „híreket”, a naponta özönlő áradatot, így kellemes meglepetésként ért, hogy Steve Von Till komplett zenekarral érkezett, ráadásul a turné budapesti, egyben utolsó állomásán négyen játszották le a szettet. Éppen 25 éve jelent meg Steve első szólóalbuma, az As The Crow Flies, s bár egy emberöltőnyi idő nem tűnik soknak az éonok, Brahma-napok óceánjában, a mi léptékünkkel mérve nagyon nagy változások, sorsfordító események színtere. Sok víz lefolyt ez idő alatt, bármely szempontból is vizsgáljuk, zenész hősünk pályáját tekintve is jelentős dolgok történtek. Én nagyon szeretem Steve korai lemezeit – főleg A Grave Is A Grim Horse-t –, s ugyan ősöregnek ható hangja mintha szüntelenül dacolna az idővel, a zenei alapok valamelyest változtak.
A tíz évvel ezelőtti A Life Unto Itself Steve egyik legjobb albuma, nagyon sokat hallgattam, s hallgatom ma is, a két Wilderness-lemezt még nem veséztem ki kellőképpen, viszont az Alone In A World Of Wounds ismét utat talált hozzám, szinte naponta előveszem – nagyon szép az LP-változat. A zeneanyag homogénebb, mint az utóbbi anyagok, főleg A Life Unto Itself, egyúttal a Wounds Steve talán eddigi leginkább befelé forduló, introvertált albuma. Ő sem lesz fiatalabb, 50 fölött már számvetést készít az ember, s egyre többet jut eszébe az elmúlás, a mulandóság, a veszteségek, de jó esetben ezek következtében nemcsak az arc barázdái mélyülnek, hanem a bölcsesség rétegei is erőteljesebben megmutatkoznak a megpróbáltatások elviseléséhez: ahhoz, hogy tudjuk, minden nap közelebb kerülünk mindenek forrásához.
A két csellista a színpad baloldalán foglalt helyet egymás mellett, hátul a dobos/gitáros, középen pedig Von Till, aki olykor leült a kis billentyűs hangszerhez, de gitárt is ragadott az adott dal igényeinek megfelelően. Érdekes volt látni a Neurosis érces hangú frontemberét, miközben egy-egy tételben szinte karmesterként vezényelte a csellisták játékát. Steve szólólemezeinek szerzeményei nem illeszthetők be egykönnyen semmilyen stílusdobozba, már csak azért sem, mert a zenei alapok, főleg az utóbbi lemezeken, nem ritkán egészen kísérleti jelleget öltenek. A visszafogottságában, melankóliájában is magával ragadó, nagyon sok érzéssel teli új album egyes számai is alátámasztják az állítást.
Bizonyos hangok, hangszínek vissza-visszatérnek mintegy jelzőfényekként, rámutatván, hogy ugyanarról a zenészről van szó, de jó dolog, ha bizonyos finom részletek alapján is rá tudunk ismerni egy-egy kedvelt/ismert zenészre. Ezek a kis nüanszok is erősítették a koncert bensőségességét. A szép, másutt formabontónak tetsző csellójáték, a néha felcsendülő dobritmusok, valamint Steve mélyen „dörmögő” hangja, dallamai varázslatossá tették az estét.
Az új album zömét előadta a kvartett, de hallhattunk egy számot – Known But Not Named – A Life Unto Itselfről is. Az Alone In A World Of Wounds szinte éjszakai nyugalmat sugárzó, másutt egy bölcs ember érzéseit, gondolatait tolmácsoló dalai élőben egészen intim hangulatot teremtettek. Örültem, hogy ülőhelyes volt a koncert, más nem is illett volna ehhez a fellépéshez. Szerencsére a teremben lévő kocsma is felfüggesztette tevékenységét, így nem kellett tartani a beszüremkedő zajoktól.
Ritka az olyan koncert, ahol minden tényező együtt állt, hogy az ember, a néző eggyé váljon a hallott/látott produkcióval, s minden fölösleges pátosz nélkül mondhatom, hogy ezt az egységet sikerült megvalósítani, amennyiben létrejön a zenész/előadó és a szemlélő/befogadó között lévő, egyébként természetes fal eltűnése. A művel való eggyé válás – legyen szó bármilyen alkotásról, akár festményről, szoborról is – ekképpen valósulhat meg. Steve Von Till érzékeny zenéje, s a teljes zenekar emlékezetes játéka minden eszközt megadott e benső unióhoz. Még sokáig visszhangzottak a nagyon szívbemarkoló utolsó dal, a River Of No Return záró sorai…
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1051565733624467&type=3
