Harmincéves lett a Sear Bliss, hazánk rocktörténetének egyik legkülönlegesebb, legegyedibb zenekari jelensége. Kétlem, hogy ezt bárki kétségbe merné vonni. Valószínűleg maga Nagy András zenekarvezető sem gondolta a ’90-es években, tizenéves fiatalként, hogy zenekara érett férfikorát végig fogja kísérni, és már az első lemezekkel tényezővé fogja kinőni magát a black metal undergroundban. A Barba Negrát érte a megtiszteltetés, hogy lebonyolíthatta a komoly évfordulót ünneplő Sear Bliss koncertjét. Andrásék méltó fellépőt hívtak a jeles alkalomra, a román Dordeduh-ot nem is nevezném előzenekarnak, zenéjük kimagasló minősége, az egészen kitűnő legutóbbi album, a 2021-es Har, nagy tehetségről tanúskodik.
A két ex-Negură Bunget-tagot magában foglaló Dordeduh már két albummal markáns saját hangra tett szert, amely a black metal felől indult, ennek elemeit ma is tartja, azonban messzi távlatokat vett célkeresztbe. A Har album ennek ékes bizonyítéka. Játszottak is róla tisztességgel. A Dordeduh zenei fogalmazásának része a transzparens megszólalás, a töménységtől való tartózkodás, az ízléses, világos dalszerkesztés, mely erények ezen a koncerten is megnyilvánultak. A főnök, Hupogrammos, vagyis Edmond Karban énekes/gitáros dallamokat és érdes éneket egyaránt produkált a dalokban, s áttetsző riffeléssel határozta meg az irányvonalat. Komplett együttesként is remekül helytálltak, a ritmushangszerek posztjait is beleértve.
A Dordeduh nem az extrémitás hajszolása, hanem a nagybetűs zenélés felől közelíti meg az underground metalt, bármit is értsünk ez alatt – komplex szerzeményeikbe sokféle hang és „díszítés” belefér. Tetszett Sol Faur cimbalmozása a De Neam Vergur elején. Rendkívül magával ragadó ez a rész, ahogyan maga a dalfolyam kibontakozása is élményszámba ment. Nagy piros pont jár Edmondnak, hogy magyarul konferált, nem számítottam erre a szép gesztusra a temesvári zenekartól. A Dordeduh száz százalékos választás volt erre a koncertre, remélhetőleg még látom őket a színpadokon.
A Sear Bliss esetében örök kérdés, hogy a színpadi megszólalást miképpen fogják megoldani. Minduntalan fel lehet hozni, hogy a tömény zenében, a vad gitárok közepette mekkora tér jut a fontos színező és hangulatépítő szerepet játszó fúvósoknak, ám szerencsére, vagy a jó keverésnek hála, ezúttal arányosabb volt az összkép, mint sokszor korábban. Ez azt jelentette lefordítva, hogy Pál Zoli harsonáját, és a vendégként pár dalba beállt Szücs Gergő trombitáját is jól lehetett hallani. Nagy András zenekara, ha nem is kronológiai sorrendben, de végigment valamennyi Sear Bliss-albumon, s ha már egy szép kerek évfordulóról van szó, számos olyan dal előkerült, amelyeket ritkán, régen, vagy még egyáltalán nem játszottak élőben.
Sok volt a különlegesség, pl. nem számítottam az Eternal Recurrence-ről semmire, mely lemez kapcsán meg is említette András, hogy ez a legmostohábban kezelt album a diszkográfiában. Mindenesetre a némi dallamos éneket is felvonultató There’s No Shadow Without Light színfoltot jelentett a programban. Nem kevésbé olyan jól sikerült régebbi darabok, mint az Arx Idolatrie, vagy Eternal Battlefields. A szett oroszlánrészét a jelenlegi tagság adta elő, vagyis Vigh Zoli mellett a másik gitáros az utóbbi időben a Rivers Ablaze révén egyre több figyelemben részesülő Kertész Márton, a dobok mögött pedig Csejtey Gyula ült. Mint mondottam, a hangzás egészen jó volt, András bőgőjét is lehetett hallani egyes pontokon, s ugyan egy ilyen zenénél ritka a tökéletes hangzás, a gitártémák egy részét is észlelhettük.
András néhány gondolattal vezette be a soron következő dalt, s jópofa volt, amikor felmutatott egy plakátot, amely a Sear Bliss anno ötéves születésnapját ünneplő koncertet illusztrálta. Sok emlék előjött az esemény kapcsán, ahogyan egymás után csendültek fel a több évtizedes számok, s nem utolsósorban a meghívott vendégeknek köszönhetően. Ha jól számoltam, a régi, meghatározó tagok közül hárman nem léptek fel az estén: Winter, Barbarics János és Csejtey Zoltán, aminek minden bizonnyal megvolt az oka. A többiek azonban emelték a rendezvény fényét, jól érezték magukat a régi társakkal, a talán rég hallott dalok előadása közben.
A terjedelmes, alapos műsorba egy új szerzemény is befért – The Upper World -, ami a nyáron megjelenő új albumon lesz hallható. Kíváncsi leszek a lemezre, hiszen a Letters From The Edge hat éve jelent meg, s a Sear Bliss soha nem adta ki ugyanazt a lemezt kétszer. Komoly szettel álltak tehát ki ezen az estén. Egy-egy zenekar kapcsán, amelyet szinte a születés pillanata óta van szerencsénk figyelemmel kísérni, mindig elgondolkodtató az idő múlása; a zenekari fejlődésen, változásokon, a rengeteg történésen keresztül szinte egy életút pereg le az ember előtt, s ennek rangos megünneplése egy ilyen fellépés. Ha azt nem is lehet kívánni, hogy még 30 éve legyen a zenekarnak, de néhány album és emlékezetes koncert biztosan előttük áll.
M. P.
