A lengyel Riverside korábban ritka vendég volt nálunk, ezúttal viszont csupán alig több mint egy év telt el az (elhalasztott) legutóbbi itthoni fellépésük óta. Az előző, szintén a Barbában tartott, fellépést kihagyni kényszerültem, most azonban semmi sem tántoríthatott el attól, hogy megnézzem a közép-európai prog királyait.
Az estét a Bátky „BZ” Zoltán énekes (lásd még: Stonehenge, After Crying, Wendigo, Queen Tribute stb.) vezette At Night I Fly nyitotta, az eredetileg tervezetthez képest néhány perccel korábban. Így a nyitó dal utolsó perceitől tudtam élvezni hazánk valószínűleg legszebb férfi hangja és nem kevésbé tehetséges – elsősorban a Dreyelandsből ismerős – zenésztársai kb. háromnegyedórás játékát.
A műsor gerincét a javában készülő második nagylemez elődje, a Mirror Maze album adta, amelynek harapósabb oldalát mutató The Pit dala ütötte számomra a legnagyobbat, de hasonlóan kellemes élményt nyújtott a Uriel és a kiemelkedően érzelmes és rétegzett Wanted To Be finálé. Terítékre került az idén, élőben rögzített Distress szintén tíz perc feletti, csodás atmoszférájú kompozíciója is. Zoli impozáns alázattal és eleganciával, végig tartotta a kapcsolatot az egyre élénkebb figyelmet tanúsító közönséggel.
A nagyszerű felvezetés után, precíz kezdéssel lépett a deszkákra a Riverside. Progjamjuk két óra hosszúra nyúlt, ami rendben volna egy ilyen, több mint két évtizede működő, termékeny progger csapatnál, ám némiképp ront a képen, hogy bár Mariusz Duda énekes/bőgős frontember egy kétségkívül megnyerő, tiszta szívű egyéniség, mégis talán kicsit sokat beszélt: legalább 3-4 perces monológokkal toldotta meg az egyébiránt korrekt összetételű setlist darabjait.
Kissé meglepő módon a 2015-ös lemez #Addicted című, kifejezetten direkt tételével kezdtek, majd az egyik örök koncertkedvenc O2 Panic Room következett, és csak ezután hangzott el az első dal az idén januárban megjelent új lemezről, nevezetesen a Landmine Blast. Az óriási kedvenc Big Tech Brother volt a folytatás, amelynek zúzós záró részére libabőrösen headbangeltem, nyilván nem egyedül. Olykor az a gyanúm támadt, hogy némi tanácstalanság ébredt a bandától nem megszokott módon nyakatekert, a páratlan ütemekkel sem fukarkodó friss szerzemények hallatán. Én viszont jó érzéssel nyugtáztam, hogy élőben is tökéleten tudnak megszólalni a Post-Truthban és a Self-Aware-ben is felbukkanó, nehéz témák.
Tovább erősítette a rokonszenvemet a banda élő teljesítménye iránt, hogy bátran szúrtak be izgalmas átkötéseket, elborult impró-foszlányokat az amúgy sem habkönnyű tételekbe. A kreativitásból a műsor végére is maradt, a „silent scream” útján Mariusz rendhagyó módon vonta be a közönséget: „suttogva kiabálva” biztattuk a zseniális négyest a várhatóan hosszú ideig kihagyhatatlan Friend Or Foe? és a klasszikusnak számító Conceiving You – természetesen igencsak elnyújtott verziójú – párosa alkotta ráadásban.
(Gáti Viktor)
