Írta: Gáti Viktor

A zseniális, Agressive Progressive elnevezésű turnécsomag négy kiemelkedő zenekarral – közülük három az USA-ból, egy Kanadából származik – érkezett Európába, így Magyarországra is: a főzenekari státusz a Rivers Of Nihilnek jutott, őket a sokak által a technikás death metal keresztapjának tartó Cynic, a Gorguts és a Voivod honfitársa, a Beyond Creation valamint a bő évtizedes pihenőből visszatért Dååth kísérte.

Utóbbi horda műsorát sajnos teljes egészében lekéstem, pedig a karrierje első hét évében négy minőségi albumot készített, majd visszatérését követően egy felfrissült felállással és egy szimfonikus hatásokkal megerősített koronggal előrukkolt tech-death fenomén minden bizonnyal alaposan odatette magát.

A Beyond Creation előadását már lelkes izgalomtól fűtve vártam, ugyanis a kanadai négyes zenéjét a 2011-es bemutatkozó nagylemez (melyet egy EP előzött meg 2009-ben) óta nagyra tartom. A Simon Girard énekes/gitáros vezetésével készült korongok egyszerre epikusak, drámaiak, komplexek és dallamérzékenyek, eközben a komponálás során példaértékűen alkalmazzák a progos/technikás DM aranyszabályait, a kifinomultság mellett ugyanakkor elkerülve a túlzott, öncélú virtuozitást. Dalaikban egyebek mellett főképp a Death és az Opeth, továbbá a modern amerikai DM iskolája köszön vissza. A felvillanyozó hangulatban telt, nagyjából félórás játékidőt részemről dupla ennyire is felhizlalhatták volna, ám így csupán a leginkább bejáratott szerzeményeknek jutott hely, köztük a legutóbbi lemez, az Algorythm címadójának, a fokozott lelkesedéssel fogadott Coexistence-nek és a közönségkedvenc Omnipresent Perceptionnek. Bár konkrétumokat még nem lehet tudni, bízom benne, hogy hamarosan érkezik a hét(!) évvel ezelőtti hármas LP folytatása!

A Cynic színpadra lépésével egy merőben más atmoszféra kerítette hatalmába a koncerttermet. Az elévülhetetlen mestermű, az 1993-as bemutatkozás Focus valóban a death metal elvontabb megközelítésű megújításaként írható le, ám a folytatásban Paul Masvidal és társai mindinkább egy földtől elrugaszkodott, álomszerű zenei világ megalkotásába és fejlesztésébe fogtak, melynek több – de túl ritkán napvilágot látott – nagy horderejű lenyomatát készítették el, különösen a 2008-as Traced In Air, a 2014-es Kindly Bent To See Us és a 2021-es Ascension Codes albumokat. (Az utóbbi borítójának születését bemutató video megtekintése rokonszenvtől függetlenül ajánlott.) A Cynic előadását számonként váltakozó, látványos, olykor finoman meganimált háttérképek kísérték, igazodva ahhoz, hogy melyik dal melyik albumon szerepel. Egy kép felidézte a Cynic másik két korábbi alappillére, Sean Reinert dobos és Sean Malone basszusgitáros emlékét, akik tragikusan fiatalon távoztak az árnyékvilágból. Paul éteri hangja végig el volt torzítva a Focuson megismert effekttel, ami egyes daloknál némiképp feszélyezőnek érződött számomra. A setlistben a Traced In Air dominált, a nyitó Nunc Fluens és az űr egy szörnyen-felemelően távoli szegletébe elrepítő The Space For This finálé foglalta keretbe a műsort. A Focust az egyik legerőteljesebb fúziós hatásokkal felruházott tétel, a Textures képviselte. Ember legyen a talpán, aki képes tartani a lépést ebben a nótában, de általánosságban elmondható a Cynic zenéjéről, hogy elképesztő ütemek és ritmusképletek tömegeit vonultatja fel, az összhatás mégis képes könnyed, utaztató lenni. Mondanom sem kell, őket is nagy örömmel nézném meg újra.

A Rivers Of Nihilen nehezen tudok kiigazodni. 2023-ban leigazoltak egy kiváló énekes/dalszerzőt: a Zahorán Csabi (jelenleg Ektomorf) amerikai alteregójaként festő Andy Thomas egy időre eredeti zenekara, a prog-death kiválóság Black Crown Initiate sorait is otthagyta Adam Biggsék kedvéért. Az első két lemezén az arcleolvasztást az előtérbe helyezett brigád harmadik nekifutásra elkészített egy prog-fúziós DM remekművet a Where Owls Know My Name képében, majd azt képes volt megközelíteni a The Work című folytatással. A jelek szerint a hamarosan érkező új lemezzel a csapat újradefiniálni kívánja magát: az anyag a zenekar nevét viseli, tartalmaz egy Rivers Of Nihil című számot, és az eddigi beharangozók alapján ismét inkább a korai időszakra jellemző, arcba mászó megközelítésre helyezték a hangsúlyt, de természetesen nem feledkeztek meg az azóta szerzett dalszerzői tapasztalatokról sem. Mindez visszaköszönt a színpadon tapasztaltakban: a bombasztikus hangzással kísért előadásban a lökéshullám szerű mélyek és a végletekig torzított zúzdák domináltak, ehhez jött hozzá Biggs sematikus bömbölése, amelyek összességében egy eléggé lapos alaphangulatot teremtettek számomra. Ezt a műsor második felében sűrűbben a deszkákon termett szaxofonos és Jared Klein dobos továbbá Andy egyes villantásai tudták valamelyest felrázni, ám elsősorban persze az ’Owls’ dalai. Úgy gondolom, érdemes lenne Thomasnak több teret adni, a színpadon és a stúdióban egyaránt. Utóbbi talán már meg is történt az új album eddig nem hallott tételeiben, és esélyes, hogy ha jobban összeér ő és a csapat, ez élőben is jobban megmutatkozik majd. Kiderül…

Tömény, súlyos, változatos, bizonyos tekintetben kiemelt jelentőségű este volt ez.