Hihetetlen belegondolni, hogy már öt év telt el, mióta legutóbb láttam Richie Kotzent a megboldogult Barba Negra Trackben, ha jól emlékszem, alig egy évvel a fezenes fellépése után. Az akkori budapesti koncert az első volt újdonsült feleségemmel, aki azóta életet adott első gyermekünknek, és most hatalmas örömömre elérkezett az ideje, hogy újra velem tartson, egy közös kedvencünket élőben megtekinteni. Az új Dürer Kertet most látogattuk meg először együtt, és kaptunk az alkalmon, hogy egy-egy kiváló hamburger koronázta villámrandevúval vezessük fel a remeknek ígérkező estét.
Korunk egyik legkiemelkedőbb énekes-gitárosa előtt a hazai SFV zenekar hevítette fel a világot jelentő deszkákat, és a szellőztetéssel kicsit szűkmarkúan bánó nagytermet. Ők kaptak lehetőséget tavaly a The Winery Dogs előtt is, így – nem ismerve a pontos körülményeket – elképzelhetőnek tartom, hogy maga a Mester keze is benne volt ebben a fellépésben. Mindenesetre, a pimaszul fiatal brigád megszolgálta a bizalmat: előbbi alkalomnál lényegesen magabiztosabban, összeszedettebben, feszesebben játszottak, komolyabb melléütések vagy mellényúlások nélkül szabadították ránk a tavalyi bemutatkozó nagylemezük (We Are) dalait. Második nekifutásra jobban átjöttek a nóták finomságai és az a fegyvertény, hogy kiemelkedő rálátással nyúlnak a srácok az ihletforrásaik eszköztáraihoz (a glam metaltól kezdve a modern dallamos rockig és tova), miközben szerzeményeik nem mentesek az egyre erősödő saját hangtól. Bő félórát, intenzív fényeket és aránylag okés soundot kaptak; talán az impozáns tűzvörös dobra, főleg a kicsit szottyadt pergőre, lehetett volna tenni még egy kis kakaót.
A gitárján pengető nélkül varázsoló, aranytorkú dalnok különösebb szövegelés nélkül vezette le az ilyen formán sallangmentes, mi több kellemesen töménynek ható, nyolcvan perces műsort. A dallista zömét a The Essential Richie Kotzen című, egyébiránt remekül összeállított válogatás album tételei alkották, mint például a parádés húzású Losin’ My Mind, War Paint, Fooled Again hármas, a lelazultabb Bad Situation, az est egyik csúcspontjaként, élőben szintúgy csodálatos énektémákkal elámító Fear vagy a ráadásban felcsendült Remember líra. Hiányzott az egyik legnyilvánvalóbb szám, a Go Faster, a legalább annyira kihagyhatatlan Doing What The Devil Says To Do viszont elhangzott, a kétharmad-háromnegyed háznyi közönség nagy örömére. Az említett kiadvány által le nem fedett anyagok közül a legutóbbi – ötven(!) dalos – tripla stúdiólemezről a szenvedélyes Dogs került elő (milyen jó lett volna még egy Wide Open, na meg még vagy tucatnyi nóta!), de a 24 Hours és a Peace Sign album is képviseltette magát egy-egy darabbal. Nem maradt el a friss tétel Cheap Shots sem, ami helyett őszintén szólva szívesebben meghallgattam volna a méltatlanul elhanyagolt Venomot. A legnagyobb ovációt és borzongató együtténeklést természetesen a jó ideje sikeres záródal You Can’t Save Me váltotta ki. (Valahol kicsit furcsa, hogy ez, még a szokásosnál is sötétebb szerzemény hogy lehet ennyire népszerű, ugyanakkor teljességgel megértem, hiszen nekem is az egyik legnagyobb favoritom.)
A szokásosnak mondható trió felállásból a bőgőst ismerősnek találtam, a minimál cuccal kiálló, mégis kellően tartalmasan játszó dobost viszont talán most láthatta először a magyar közönség. A koncert végig visszafogott fények, emellett folyamatosan finomodó hangzás közepette zajlott, a keverőpultnál példás módon ügyeltek az egy-egy hangot érintő finomságokra is. A szerény színpadkép csak támogatta a főhős tündöklését, és társai néhány önálló kisajátított játékpercét. A merch meglehetősen szerény volt, a magyar brigád CD-jét és egyszerű logós pólóit kínálták több színvariációban, Kotzentől pedig egyedül a You Can’t Save Me-t is rejtő Into The Black lemez 2024-es vinyl kiadását lehetett behúzni, méghozzá dedikált változatban.
Szívesen visszaszoknék az évenkénti Kotzen-dózishoz, hiszen Richie mindig pazar koncertet ad, ahogy most is!
