Szöveg és fotó: Gáti Viktor
Még tavasszal került bejelentésre az eredetileg kétnaposra tervezett Monolit Festival, amely a modern extrém metal legkülönfélébb vállfajainak képviselőit tömörítette volna a Dürer nagy- és kistermében, a Between The Buried And Me és a Counterparts főszereplésével, ám végül utóbbi nélkül, egynapos formában valósult meg ez a nem mindennapi rendezvény.
A Counterparts a teljes európai turnéját lemondani kényszerült, és voltaképpen emiatt dőlt be a második nap. Azonban a megmaradt első nap így is hat nemzetközi és négy hazai formációt tartogatott. A noisecore-fenomén, budapesti Wires, a később a deszkákra lépett The Browning frontemberéhez, Johnny McBee-hez köthető, elektronikus synth-rock/metalt játszó The Defect és az egyik legizgalmasabb felfedezni valónak ígérkezett, sajátos hangzású, többek között rockabilly és swing lüktetésű modern rockban utazó, nyíregyházi Orion Dawn műsorára, bármennyire is igyekeztem, sajnos nem értem oda.
A buli így számomra a magukat rave metalként aposztrofáló, voltaképpen elektronikus betétekkel telepakolt deathcore-t nyomató The Browninggal kezdődött. A 2005 óta létező, trió felállású brigád az első perctől kezdve vonzásban tartotta a nagyterem közönségének túlnyomó többségét, és sorra bombáztak bennünket a breakdownokat és electro-basszus lökéshullámokat halmozó szerzeményeikkel, köztük a tavaly megjelent eddigi utolsó lemez, az OMNI dalaival. Tény, hogy remek partit rittyentettek Johnny-ék, a hangzás és az őrületes fényekkel támadó színpadkép is maradéktalanul a pártjukat fogta, de ez a háromnegyed óra nekem egy kicsik még sok is volt belőlük.
Annál kevésbé tudtam betelni a fúziós nagyágyú Special Providence gitárosa, Kertész Márton zenekara, az ötödik nagylemezén nagyban dolgozó Rivers Ablaze öt perccel szűkösebb előadásával, a kisteremben. A black és death metalt kivételesen karakteres progresszivitással vegyítő ötösfogat minden poszton kimagasló színpadi jelenlétről tett tanúbizonyságot ezúttal is, a sötét, kíméletlen űrt és a rémisztő lovecrafti hangulatot megjelenítő zenéjük pedig talán az eddig szokásosnál még jobban magával ragadott. A kelleténél jóval kurtább setlist a korábbiak alapján a leginkább bebetonozódott darabokat tartalmazta, méghozzá megjelenésük időrendjében: a kettes lemezről elővett Invocation Of The Consuming Fire-t a hármas korong Perished Fountains Of Life tétele követte, a nagy kedvenc Citadel Of Antimatter és a Drone Apocalypse legutóbbi albumról származó párosa után pedig a tavalyi Fekete Zaj fesztivál részére készült eposz, az Artifact Of Miocene Vulcanism csendült fel, egyfajta monumentális záró akkordként. Utóbbiban a lebilincselő összhang mellett minden zenész pazar egyéni teljesítményt nyújtott: a Týr, mint „főállás” mellett Hermann név alatt újabban szólóban is babérokra törő Tadeusz Rieckmann feltűnően oldottan dobolt, a Nocturnus pólóban feszített Purnhauser Pál basszer a kiegyensúlyozottság mintaszobraként muzsikált, az ikonikus méregzöld gitárjával varázsoló Kertész Márton és a jelenleg fellelhető egyik leggyönyörűbb héthúrossal nyomuló Ferenczi ’Moth’ Márton gitárpárosa csodás zenei párbeszédet folytatott, a Moth oldalán a Fragdával néhány hónapja egy remek prog-black metal lemezt villantott Knapp Oszkár énekes szenvedélytől fűtött hangszálgyilkolása pedig ezúttal sem ismert határokat.
A szememben jó magasra került a léc a Rivers’ által, amelyet a következő fellépő, a norvég Shining igyekezett megugrani – az én elvárásaimtól függetlenül természetesen, de leszögezendő, roppant megnyerő módon. Az esemény második számú főattrakciójaként lépett a nagyszínpadra a kvartett, s rögtön belevágtak a The Madness And The Damage Done-ba, ami a nyitószám a szélesebb ismertséget elhozó, a jazz-metalt unikális black metalos ridegséggel elegyítő, 2010-es Blackjazz albumon, az azóta is a legtöbbet hivatkozott munkájukon. Az ezt követő három nagylemez már nem váltott ki belőlem akkora érdeklődést, mi több, a legutóbbi Animalön (2018) vett populárisabb irány meglehetősen taszító volt számomra egy időben. Ezen az estén sem erőltették azt az anyagot, sőt az elvetemült ritmizálású, súlyosabb dalok illetőleg blokkok többségben voltak a könnyedebb darabokhoz képest. A Jørgen Munkeby énekes/gitáros/szaxofonos/multiinstrumentalista vezette társaság döbbenetes hangszeres bravúrokat mutatott be, elsősorban a ritmizálást és a bizarr összhangzatokat tekintve. Az előadás első harmada a nagyon tömény, extrém jazz-metalos himnuszok, a középső rész a lazább darabok, a befejező etap a legszélsőségesebb témák dominanciájával telt. A színpadkép visszafogott, mégis hatásos volt, a megszólalás pedig megfelelően kiszolgálta az eklektikus gitárjátékot, a fékevesztett éneket, az érzelmesség és az őrület között csapongó szaxofont, a mindent megoldó bőgőt és a free-jazzig merészkedő dobolást. A frontember végig tartotta a kapcsolatot a nagyérdeművel, ha úgy érezte, kicsit többet beszélt vagy igyekezett szellemesebben fogalmazni, ám összességében elsőosztályúan vezényelte le a műsort.
A Between The Buried And Me előtt még visszatértem a kisterembe a – nevét kétségkívül a metamfetamin népszerű rövidítéséből kinyert – meth. koncertjére, de a chicagói kísérleti metalosok olyan szinten tébolyultan erőszakolták hangszereiketé és torkukat, hogy két tétel után hagytam őket nélkülem kibontakozni. Előzetesen nem hallottam a zenéjüket, így talán az élőben, ismeretlenül letámadásos jelleg is hozzátett a kedvezőtlen reakciómhoz, ugyanakkor utólag megfülelve az anyagaikat, ha csak egy árnyalatnyival is, de kíméletesebben dörrent meg a produkció a stúdiófelvételeken, mint például a tavalyi Shame-en.
Az est fénypontjára, vagyis az észak-karolinai ötös előadására így némiképp rápihenhettem, és átadhattam magam a fokozódó lelkesedésnek, amelyet a jelenlegi kedvenc zenekarommal való negyedik találkozás ígérete váltott ki belőlem. Habár ez bevett dolog Thomas Giles Rogerséknél, itthon elsőízben láthattuk őket úgy – 2012 óta legalábbis biztosan –, hogy a koncertprogram (gerince) egy komplett stúdióalbum eljátszásából áll. A Colors 2007-es megjelenését követően élő DVD formátumban is napvilágot látott, majd később több LP került hasonló módon megörökítésre (többségük elérhető a legnagobb videómegosztón is). A 64 perces, monumentális anyag több szempontból kiemelkedő jelentőséggel bír, mind a zenekar életében, mind a metal undergroundban. A Colors a BTBAM (addigi) pályafutásának legambiciózusabb munkája: először fordítottak időt a gondos demózásra, minden apró részlet alapos kidolgozására; bár nincs átfogó cselekménye, az album dalai deklaráltan a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonjához hasonlóan, tematikusan kapcsolódnak egymáshoz, ami szintén kivételes odafigyelést és csapatmunkát igényelt, amelyet az ezeken a felvételeken megszilárdult, nagyjából másfél évtizedig stabil Rogers–Waggoner–Briggs–Waring–Richardson felállás nyújtott.
Ez az egység az utóbbi években bomlott meg, kezdve Dusty Waring gerincproblémáival, majd szexuális visszaéléssel vádolták, és a gitáros rövidesen olyan szinten összekülönbözött zenésztársaival és a stáb többi tagjával, hogy ez végül a távozásához vezetett. Helyét 2023 óta – egyelőre nem hivatalos tagként – a mindössze huszonöt(!) éves Tristan Auman vette át, aki előre bocsátom, káprázatos módon tolta végig a bulit. Ahogy természetesen társai is – ismét bizonyítva, hogy a Between The Buried And Me egy kivételes csapat kreativitás, hangszeres tudás és színpadi teljesítmény terén egyaránt. Ők az univerzális zenekar: a magam részéről náluk találtam meg azt a zeneiséget, amely a leginkább közel áll az ideálishoz: metal alapú hangzás vaskos, de nem túlagyalt vagy bagatellizált riffekkel, karaketes, fogós gitárszólók, a tűréshatárt feszegető, de végül – olykor éppen csak – arányosnak maradó, hihetetlenül ötletes és többnyire dalcentrikus dobolás, egyszerre kidolgozott és alázatos, folyton bizsergető basszus, egyszerű, de nagyon erős hangulatú billentyűsök; a simogató ének és a pokolba taszító hörgés kettőssége pedig további markáns árnyalatokkal gazdagítja az összképet, nem beszélve a számtalan külső hatásról, a szalonzenétől a törzsi ritmusokig, a bossa novától az electronicáig. A Colorson valami elképesztő, mennyi minden történik, emiatt persze nem mindenkihez szól, viszont aki vevő az egyedülálló, panelektől mentes, mindvégig fordulatos, őrületes skálán mozgó érzelmi és összhangzati kavalkádra, amely a technikás death metal, a black metal és a legkifinomultabb metalcore eszköztárát vegyíti szinte bármivel, minden bizonnyal élete egyik legkiválóbb koncertélményével gazdagodott ezen az estén, ahogy korábban a valaha készített egyik legnagyszerűbb (metal) lemezt ismerhette meg. Mi több, a végén egy ráadás dalt is kaptunk, az abszolút kedvenc LP-m, a The Great Misdirect egyik leg magával ragadóbb darabja, a Disease, Injury, Madness képében.
Vannak olyan lemezek, amelyek sokadik alkalom után is képesek újabb rétegeket, apró részleteket felfedni magukból, és ehhez egy különösen izgalmas adalékot tud adni az élő megszólalás. Számomra a Scenes From A Memory, az Operation: Mindcrime és hasonló remekművek mellett ilyen a Colors is. Sőt, azt a különleges extrát adta nekem ez a koncert, hogy még inkább közel érzem magamhoz ezt a korongot, mint korábban, és megkockáztatom, az előadás hatására a BTBAM-örök ranglistámon feljebb is kúszott az album. Csodálatos tapasztalás volt egy felülmúlhatatlan zenekartól, egy kiváló esemény tetőpontjaként.
