A Prong új lemeze, a State Of Emergency és az, hogy a Life Of Agony az idén 30 éves River Runs Red lemezt kompletten eltolja, bónusznak pár ikonikus dallal elég volt ahhoz, hogy elguruljunk Kassára megnézni ezt a hármast.

Kisebb közlekedési anomáliák után még éppen időben sikerült odaérjünk a roppant misztikus bejárattal rendelkező Colosseumba. Értsétek ezalatt azt, hogy kis túlzással egy jelöletlen kapualjon belépve egy teligraffitizett rövid folyosón lehet bejutni a szintén jelöletlen ajtóval rendelkező klubba, ami odabent elég impozáns, nagyjából a fénykori Wigwamra emlékeztet. Amikor a bejutás után sikerült leküzdjem azt az érzést, hogy a Green Room című überkultkedvenc horrorom folytatásába csöppentünk éppen, akkor konstatáltam, hogy 2023-ban nem csak hogy nem lehet bankkártyával fizetni a pultban (a merchben bezzeg igen), hanem még dohányozni is lehet a klubban. Nem lopta be magát a hely a szívembe ezzel sajnos.

Az Angyalok Városából a turnéhoz csatlakozó Tarah Who? egy hatalmas kérdőjel nekem. Egyrészt az, hogy mit keresnek ezek a turnén, másrészt meg az, mit látott bennük valaki, hogy elküldte őket egy EU-turnéra? Nekem ez tipikusan az a zene, amiben ha nem lenne két csaj, aki tényleg éli, amit csinál, valószínűleg végig sem nézem a műsorukat. Szűk fél órát kaptak, de bevallom, többnek tűnt, így nem kezdtem heves „visszázásba”, mikor levonultak.

Eddigre sikeresen összeszedtünk kb. 40 perc csúszást, de annyira vártuk a Prongot, hogy nem tudtam feszkózni emiatt. Mivel csak vendégek voltak ezen a turnén, tudtam, hogy szűk 50 perc körüli bulira számíthatunk majd, a legtöbb állomáson 11 dal csendült fel, amiből csak kettő volt az újról. Aztán láttam, hogy a pénteki Brno-i állomáson volt egy ráadás dal, a State nyitója. Hátha, gondoltam. A kezdés előtt sikerült összefutni Jason Christopher basszerrel a merchpultnál és váltani pár szót. Kérdésre, hogy hallottuk-e már az új lemezt, elmondtuk, hogy írtam egy 9 pontos kritikát róla, ami még a promoanyagokon is szerepelt a megjelenésnél. (Ez amúgy egészen szürreális érzés!) Megköszönte a támogatást és jelezte, ha van kedvünk még dumálgatni, akkor a koncert után idejön. (Oda is jött, megköszönte újra a támogatást és még pengetővel is megjutalmazott.) Gondoltam, miután letudjuk az interjút Tommyval, még egy kicsit kifaggatjuk Jasont is akár, ez azonban elmaradt végül. Amikor a Cleansingről a Test-el bekezdtek, rögtön jött a libabőr érzés, és hiába voltak apró hiányosságai a bulinak, mint a vékonyan szóló dobok, vagyis inkább a tipikus „előzenekar sound”, egész egyszerűen húzott az egész.

Érezhetően remek formában van a Prong most, a főhős egy cseppet sem néz ki 57 évesnek például. Bár dobos fronton nem teljesen egyértelmű, mi van most a csapatnál, mert a lemezt ugyan még Griffin McCarthy ütötte fel, a WikiPedia oldalán Tyler Bogliole szerepel, mint dobos, addig a turnén a Doyle mellett is megforduló sessionista Wade Murff ül a cájg mögött. Igazság szerint, nem bánnám, ha így is maradna, elég meggyőző volt a csávó. Nálam a csúcspont egyértelműen a harmadiknak érkező Non-Existence volt, ami csont nélkül az új korong legjobbja. Baszott jó volt látni, hogy élte a közönség az új dalt is, mondjuk nem is csodálom. Persze, a műsor nagyobb része a Cleansing dalaira épül, a 11 tételből 6 onnan származott, és bármennyire élem az újabb darabokat is, a reakciókból egyértelmű volt, mire mozdul a nép jobban. Szűk 50 perc jutott itt is, nem volt ráadás, de az a helyzet, ha itt véget ért volna az este, akkor is elégedetten távozom.

Aztán persze jött a Life Of Agony, hogy megünnepelje velünk együtt a River Runs Red három évtizedét. Sosem voltam az a csávó, aki csak az első lemezre esküszik egy zenekarnál és bizony a LOA esetében imádom a Broken Valley-t, a The Sound Of Scars-t meg főleg és a másik három lemezt is gyakran hallgatom, tagadhatatlan, hogy a RRR valami olyan überklasszikus anyag, ami messze túlmutat a zenekaron is. Elképesztően fontos témákat pedzeget, hibátlan dalok vannak rajta, örökre ott lesz a legjobb lemezek között. Szerencsére még a zenekar felállása is közel azonos, egyedül Sal Abruscato dobos helyett van a felállásban Veronica Bellino, aki valami elképesztő húzással hozta le az estét. A dobsoundját már a The Sound Of Scars első single-je óta imádom, szerencsére itt már a megszólalással sem volt probléma, minden úgy húzott, ahogy kell. Előrébb is merészkedtünk, mire a This Time berobbant, a harmadik sor környékén találtuk magunkat. Mina Caputo az első soroktól érezhetően kirobbanó átéléssel és elképesztő formában nyomta a koncert legvégéig, olyan minőségben, amiért csak emelni tudom képzeletbeli kalapom. Üdítő volt látni, hogy aki esetleg a megjelentek közül korábban hangot adott nemtetszésének, amiért megtalálta önmagát és már Minaként áll ki a színpadra, azok is lenyűgözve hallgatták a belőle áradó varázslatot. Az mondjuk érdekes közjáték volt, amikor leszólt a színpadról, hogy „Koszi szepen” és felordítottak neki, hogy „Djakujem”. Már csak azért is, mert szerintem a közönség legalább fele magyar volt.

Az album tíz dala, a három bejátszott közjátékkal együtt úgy robogott át az emberen, mint amikor anno kölyökként először hallottuk. Elképesztő volt látni, hogy nem csak a közönség szemében, hanem Alan Robert basszeros és Joey Z. gitáros szemében is ott csillog a nosztalgia, az a valami, az az erő, amiért csak annyit tudtam mondani Alannak, amikor a koncert után dedikálta a CD-ket és kérdezte, melyik a kedvencem, hogy „You are an idol to me, your music saved my life!”, mire elmosolyodott és ennyit tett hozzá: „Mine Too!”. Tökéletes pillanat volt. Az RRR dalai után kellett valami feloldozás, így megkaptuk még a folytatásáról a Scarst, illetve az Uglyról kettőt (I Regret, Los tat 22), megfejelve a Soul Searching Sun slágerével a Weeddel. Nem volt hiányérzetem, hiába maradt ki a Broken Valley kompletten, akárcsak a A Place Where There’s No More Pain, ez az este az RRR-ről szólt és ez így volt kerek.

Nagyon örülök, amikor egy-egy személyes találkozás az idoljainkkal ennyire jól tud elsülni és még a koncert is olyan, amitől az ember napokig mosolyog és feltöltve érzi magát. Hálás vagyok, hogy vannak ezek a bandák, és még tudunk töltekezni belőlük. Remélem, jövőre idehaza is újra láthatjuk őket!