(Szöveg: Gáti Viktor – Fotó: Gyuricza Ferenc)
Végre sor került Dino Jelusic első önálló magyarországi koncertjére! A horvát énekes zseninek nemrég volt alkalma megtapasztalni, milyen a magyar virtus, amikor Vörös Attila húrmester és a Vulgar Display Of Cover hazai Pantera-tribute zenekar oldalán egy felejthetetlen klubbulit adott a budapesti közönségnek.
Az Analogban az estét az Asphalt Horsemen vezette fel. A tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt Matyasovszki Géza gitáros által alapított southern rock formáció nagyon odatette magát, a helyszínen megszokott elsőrangú hangzással felvértezve nyomták le nagyjából háromnegyedórás műsoruka. Főleg az első két lemez dalai kerültek elő, többek között a Go To The City, a Somebody Came és a stílustanulmánynak beillő Thank You, továbbá természetesen eljátszották a remek húzású Wasting Time és az országos ismertséget hozó Seize The Day nótákat. Egy viszonylag friss szerzemény is felcsendült, az Eyes Don’t Lie single, az idén érkező friss album előhírnöke.
Döbbenetes volt látni a legnagyobb közösségi portálon, hogy mennyire kevesen érdeklődtek az esemény iránt. Végül legfeljebb százötvenen jelenhettünk meg, ami egyszerűen érthetetlen egy ekkora tehetség esetében. Dinót és akkori zenekarát, az Animal Drive-ot Jeff Scott Soto fedezte fel, mára pedig Los Angeles-től Japánig ismeri a nevét a szakma krémje. Így történhetett, hogy George Lynch (Dirty Shirley), Michael Romeo (Michael Romeo) és Derek Sherinian (Whom Gods Destroy) is készített már vele lemezt, eleget tett a Whitesnake felkérésének, valamint 2023-ban megjelent legújabb saját zenekara, a klasszikus és modern rock/metal jegyeket példásan átgondolt módon vegyítő Jelusick bemutatkozó albuma, Follow The Blind Man címmel. Ezzel a felállással lépett fel most, ahova Dinóval tartott a már az Animal Drive-ban vele nyomult Ivan Keller bárdista, az aktuális ritmusszekciót pedig Luka Brodaric bőgős és Mario Lepogravec ütős alkotja.
A műsor java a debüt darabjaiból állt össze, ám minden várakozást felülmúló egyéb elemekkel bővült a produkció. Gyanítani lehetett, hogy amolyan kitöltő jelleggel előkerül néhány feldolgozás; így is történt: a Roxette The Look és a The Babys Back On My Feet Again című szerzeményének dicséretesen fémesített verzióját tolta el a kvartett. Azt viszont csak remélni tudtam, hogy a frontember korábbi kollaborációitól szintén felcsendül valami. Ezzel szemben a Symphony X agytröszt Michael Romeo War Of The Worlds Part II lemezének egyik számomra legkedvesebb dala, a Divide & Conquer is sorra került, a közel kétórásra terebélyesedett előadás egyik legemlékezetesebb mozzanataként.
Az efféle örömök ellenpontozásaként, dacára annak, hogy közel az egész Jelusick-album elhangzott, sajnálatomra az egyik fő favoritom, a Chaos Master kimaradt. Ugyanakkor volt szerencsém új másik kedvencet avatni, ugyanis az élő hangzás – legfőképpen persze Dino hangjának testközelből megtapasztalt erejének – köszönhetően a Died, és különösen annak (fő) refrénje leírhatatlanul lenyűgözött. A Follow’-ról a nyitány Reign Of Vultures, a speed metalos What I Want és a végtelen pozitivitást sugalló Fly High Again számított még kiugróan tetszetősnek, de a műsor vége felé érkezett – némi improvizációval kiegészült – lírikus blokkban a The Bitter End szintúgy jól esett. A szám gerincét képező billentyűsök itt jól érvényesültek, ám máskor eléggé elvesztek a gitárok és az ének között.
Tudvalevő volt, hogy a panterás előzmények után ezen alkalommal is összeáll a Dino-Vörös Attila páros, ám ez egészen a koncert utolsó felvonásáig kétséges maradt, mivel Attila messze földről repült haza, és a gépe késésben volt. Végül összejött minden, és az ötfősre bővült társaság sikeresen lenyomott pár örökérvényű Pantera-himnuszt (I’m Broken, Five Minutes Alone).
Ahogy Jelusic, úgy három társa is igazi egyéniség, nagyon éltek a színpadon, felvillanyozó volt megtapasztalni a belőlük áradó szenvedélyt. Dino hatásaival kapcsolatban egyébként még mindig tudok újdonságokat felfedezni. Sokáig nem volt egyértelmű Phil Anselmo szerepe a hangja fejlődésében, ellenben ma már kevesebb jelentőséget tulajdonítok Jorn Lande technikájának, szemben Dióéval vagy Coverdale-ével. Külön kiemelném Mario dobos vokálteljesítményét, aki a hallottak alapján akár önállóan is tudna hozni egyes dalokat. A fellépés után volt lehetőség gratulálni a srácoknak, dedikáltatni és némi eszmecserét folytatni, no meg persze vásárolni a merch pult gazdag, és jelen árak mellett korrektül mért, kínálatából.
Óriási kedvenc lemezen, legalább annyira imádtam élőben, akár holnap megnézném újra ezt a „generációs zsenit”.
További fotók:
Asphalt Horsemen – https://www.facebook.com/media/set/?vanity=hammerworld&set=a.1235701200976556
Jelusick – https://www.facebook.com/media/set/?vanity=hammerworld&set=a.1235703534309656