Írta: Cselőtei László – Fotó: Cselőtei László és Gyuricza Ferenc
Milyen újdonságot, nagyon csavarosat, eredetit lehet írni egy olyan bandáról, amellyel kapcsolatban immár 45 éve szinte gyermeki lelkesedést érzek?! Amelyről százszor beszéltem és talán minden fontosat elmondtam már?! Persze, voltak olyan Maiden-albumok, amelyeket nem tudtam igazán szeretni és koncertek, amelyeken egyenesen unatkoztam, de a korai, Bruce Dickinson fémjelezte korszakuk szerintem a csapat igazi aranykora, amely meghatározó volt számomra. És most ezt az időszakot idézték meg – és ezzel le is lövöm a poént – zseniálisan.
Tegnap este egy olyan tökéletes best of műsort láthattam/hallhattam, amiről minden rajongó álmodozik. Erejük teljében zenélő muzsikusok, a legjobb dalok, az überlátványos show és persze tökéletes megszólalás jellemezte ezt az estét. De tényleg, egy szavam nem lehet!
Na, de kezdjük az elejéről. Már játszott a Halestorm, amikor helyet foglaltunk a lelátón, pedig még a meghirdetett kezdési időpont előtt öt perccel beléptünk a terembe. Ez valahol amúgy elég bosszantó, hiszen a beengedés úgy is hosszadalmas (azzal együtt, hogy a Live Nation rendezvényein mindig flottul, tempósan megy) és az ember próbálja kiszámolni, hogy időben beérjen. Mindegy, erre igazából csak Lénárd Laci volt anno ráfeszülve, én már nem aggódom ilyesmin, hiszen minden bandát láttunk ezerszer.
Lzzy és csapata becsületesen küzdött. A főhősnő egy igazi rocksztáralkat. Hosszúcombú, dögös rockistennő, akinek a torkából brutális erővel tör elő a hang. A Halestorm-nóták pedig fogósak, egyből ragadnak, nem kell emésztgetni őket. Az új slágerük, a Darkness Always Wins elsőre is ütött, az utolsónak eljátszott monumentális power téma, az Everest pedig mindent vitt! Totál libabőrös voltam, annyira húzott a dal, elragadtak a dallamok és az erő, ami nótából áradt! Lzzy elmondta, 11 éves kora óta ismeri a Maident és azóta álmodozott róla, hogy egy színpadra állhasson velük, így ez a fellépés (ami ráadásul a turné nyitó estéje volt) számára egy valóra vált álom.
Aztán kisvártatva megérkezett a banda, amelyért összegyűlt a teltház az Arénában. És amelyért összegyűlik majd ma is, sőt. Mert Dickinson elmondta: az egész turné teltházas, kész-passz, nincs már jegy egyik európai bulira sem. És tudod mit? Nem is csodálkozom rajta! A Maiden olyan következetesen és olyan minőségben zenélt az elmúlt fél évszázadban, olyan szerethető muzsikát alkotott, ami megtalálta az utat a heavy metal rajongók szívéhez. Pedig nem a megúszós, laza pályát választották. A gyakran 7-8 perces, összetett nóták nem éppen a könnyen emészthető slágerek mintapéldái. Vegyük például a Rime Of the Ancient Marinert. A hajós-szellemes történetet kb. 10 percben mesélik el, a dal tele van tempó- és hangulatváltásokkal, sosem tudod, hogy mikor van vége. De többek között ebben rejlik a Maiden ereje: a koncertjük egy igazi zenei kalandozás a metal vizein. A Rime alapriffje olyan fogós, olyan lüktető, hogy egy pillanat alatt beszippant. Az egész buli kiválóan, élvezetesen dübörgött, de talán itt dörrent meg a cucc leginkább.
A három gitáros, Dave, Adrian és Janick egyébként is kitett magáért. Minden dal töményen, mégis tisztán, ragyogóan szólt, a gitárszólamokat szépen ki lehetett venni a nagy egészből. Már régen hallgattam ennyi Iron Maiden dalt egymás után, így most örömmel konstatáltam, hogy sosem fukarkodtak a gitárszólókkal. Különösen Dave Murray szerepelt sokat, rendesen végigmelózta az estét.
És a többiek? A Nicko McBrain dobos helyére érkező Simon Dawsonnak ez volt az első Maiden-bulija. Úristen, gondolom, mennyire izgulhatott annak ellenére, hogy régóta Steve Harris British Lion formációjának az ütőse, tehát már összeszokott a ritmusszekció másik tagjával, a főnökkel. Amikor az embernek annyira beégnek a tudatába a hangszeres témák, fordulatok, díszítések, egyáltalán egy-egy zenész játékstílusa, akkor egyből megérezni, ha nem pontosan azt játsszák, amit korábban. Ez most olyan volt számomra, mint amikor a Dio zenekarból kivált Vinnie Appice és az AC/DC-s Simon Wright ült a helyére. Ő is hozta a tempókat, diktálta az ütemet, mégis teljesen másképp ütötte a bőröket, mint a kollégája. Dawson hallhatóan alázattal állt az elődei munkájához, egy az egyben próbálta hozni a finomságokat, mégis érezni lehetett a különbséget. Nicko rendkívül gördülékeny, laza játékához képest Simonban még éreztem egy kis görcsöt. De szerencsére vitte őt a lendület és a zenekar. A dobok pedig szépen, telten, a fülnek jólesően szóltak.
Talán nem mondok azzal újat, hogy az est főszereplője mégis Bruce Dickinson volt. Az egyébként is szimpatikus személyiségű énekes ellopta a show-t. Két órán át folyamatosan bemozogta a színpadot, konkrétan sportolói teljesítményt nyújtott és főleg úgy énekelt, ahogy az a metal nagykönyvében meg van írva. Elementáris erővel tört elő belőle a hang, simán hozta a stúdióban felénekelt témákat, nem alibizett egyszer sem. Persze, ez a természet ajándéka is számára, ritka adottság, hogy valaki idős korára is képes kipréselni magából a nyaktörő énektémákat. A kétórás buli alatt kb. annyiszor váltott ruhát, mint Axl Rose, lényegében minden dalhoz új szettet öltött magára, mondjhatjuk, alkalomhoz illően öltözött. A Troopernél brit katonának, a Hallowed Be Thy Name-nél akasztásra váró elítéltnek, a Two Minutes To Midnightnál vadászpilótának. A Powerslave-nél egyiptomi maszkot öltött, de persze, mondjuk a korai daloknál, mint a Murders In The Rue Morgue, a Wrathchild vagy a Killers az egyszerű, motoros bőrdzseki/szűk farmer kombót viselte. A ’80-as évek monumentális, többszintes színpadait idéző építményen egész idő alatt le-föl rohangált, mint valami tizenéves és a szokásos, teátrális gesztusaival támasztotta alá a dalszövegeket.
A buli minden egyes pillanatát tökéletesen megtervezték, az egész olyan volt, mint egy élvezetes színházi előadás. A Derek Riggs grafikus eredeti albumborító festményei alapján elkészült animációk külön világot varázsoltak a háttérbe, minden dalhoz mást és mást. A koncertet nyitó Murdersnél egyenesen besétáltunk a ’70-es évek londoni külvárosába, a sejtelmes esti fények alatt végül egy alagútba és egy kazamatába jutottunk, ahol kezdetét vette a kaland. Természetesen a legendás Iron Maiden-figura, Eddie is megjelent időről időre. Hol a színpadon „élőben”, hol animációként. Néhol egészen félelmetesen 3D-s módon, mintha csak rá akart volna ugrani a közönségre.
És a setlist? Egy komplett történeti áttekintést kaphattunk a korai, dickinsonos időszakból, talán mondhatom, a klasszikus albumok korából. Nekem abszolút nem volt hiányérzetem, minden nagy sláger sorra került, pedig olyan dalokat is elővettek, amelyeket már sok-sok éve nem játszottak. Egy zenekarnál nem kis teljesítmény, hogy olyan legendás nóták, mint a The Number Of The Beast, a Two Minutes To Midnight vagy a Run To The Hills simán csak a koncert közben kerül terítékre. Akkor mi lesz a ráadásban?! De nem kellett aggódni, jött az Aces High, a Fear Of The Dark és végül a Wasted Years!
A rockszakmában eltöltött több, mint négy évtized alatt kekec egy csávó lettem, sokszor magamat is unom, hogy állandóan mindent kritizálok, atomjaira szedek és elégedetlenkedem, de most végre azt éreztem, hogy csak ülök és bámulok és felhőtlenül, élvezettel hallgatom a zenét, mint egykor, a ’80-as években, amikor egyszerű rajongóként csupán szeretni akartam a koncertet.
Legszívesebben a mai előadásra is elmennék… és a turné összes további állomására, mert ezzel a koncerttel egyszerűen nem tudtam betelni. Up The Irons!
-x-
(A második nap beszámolóját itt olvashatod.)
-x-
