(szöveg és fotó: Kánya Ferenc)

Idén sincs okunk panaszkodni, van metal bőven! Sőt, a 2024-es év nekünk, thrash metalosoknak rendesen habzsi-dőzsi: volt a Suicidal Angels, a Megadeth, a Destruction, a Cavalera tesók és hozták azt a korszakot, amit a búcsútúrás Sepu nem fog… Sokan örültünk a Ratos visszatérésének, de elcsíphettük a Vadert is, aztán volt a Sodom, az Exodus, és még nincs vége: egyebek mellett jön majd az Overkill meg az Angelus Apatrida, és jön velük a kevéssé ismert, de nagyon fasza One Machine, amiben néhány éve Ronny Munroe énekel. Vendégként érkezik a Municipal és a Schizophrenia, az egzotikus cuccok kedvelői meg a Deströyer 666-nek örülhettek múlt szombaton. Az év nagy durranása, a torta a habon pedig egyértelműen a Kreator, az Anthrax és a Testament bulija lesz.

A fent említettek közül nem mindegyik bandának van akkora tábora, ami képes megtölteni egy nagyobb helyet vagy egy fesztiválszínpad előtti placcot. A másod-harmadvonalas csapatok közül kábé mind deficites lenne mondjuk a Barba Negrában, viszont egy olyan csinos kis helyen, mint a Dürer, biztos nem lesz félházas meg lézengős a rendezvény. Az amerikai Havok és a német Dust Bolt kombóját is ide vártuk néhányan, én magam sem számítottam rá, hogy ennyien leszünk – cirka kétszáz fő – nem gondoltam, hogy ez a két név ekkora és ilyen vegyes közönséget vonz. Ránézésre nem volt homogén a várakozók serege: persze jöttek a felvarrós-farmermellényes-szűkfarmeres thrasherek meg az öreg rockerek, akik ha nagy koncert lesz, úgyis mennek, de voltak családdal érkezők is szép számmal és olyan fiatalok is, akikről ruházat alapján nem mondtam volna meg, hogy ugyanarra a rendezvényre várunk. Egy óra múlva meg mellettem énekelték a dalokat az első sorokban..

Azt olvastam egy helyen, hogy ez a két csapat nem járt még Magyarországon – nos, ezt egyetlen szóval pontosítanám csak: EGYÜTT nem jártak még Magyarországon. Mindkét banda erősen a második X-ben jár, mindketten öt albumot adtak ki eddig és mindketten nagyobb nevű kiadóval vannak szerződésben. És mindketten kellettek ahhoz, hogy a kisterem táncparkettje megteljen. A Havok mondhatni jellemzően ekkora helyeken tolta végig az idei turnéjának európai lábát, nagyobb színpadok olyan bulikon voltak alattuk, ahol fesztiválokon, vagy maguk is vendégként játszottak – például a Testament és a Kreator is volt vendéglátójuk. Pár nappal a budapesti állomás előtt Stuttgartban a katalón Crisix-szel vállvetve támogatták a Kreatort. Ezt a bulit szívesen megnéztem volna!

A német Dust Bolt sok helyen nyitott rövidített műsorral a Havok előtt. Őket ismertem rég, inkább a klasszikus thrash metalhoz közelebb álló korai anyagaik tetszettek igazán, az első 2-3 album. Élőben sajnos még nem volt hozzájuk szerencsém. A Covid-lezárások előtt játszottak az A38-on a Prong és az Unearth társaságában, de az a buli nekem kimaradt. Ezúttal egy hetes szettet nyomtak. A nyitó két tétel az új lemezről szólt – a februárban megjelent Sound & Fury engem nem nagyon talált el, a Trapped in Chaos-szal kezdődött irányváltás ebben már olyan mértékű, hogy elment mellettem. A músor többi része főleg a Trapped-re épült, és volt egy-egy dal a kettes és hármas albumról – végülis a Havok előtt csak relevánsnak kellene lenni ugye. Nem szóltak rosszul, a teremben jól fogadták a dalokat, de Lenny bárhogyan is próbálta tüzelni a közönséget, nem igazán robbant be a buli. Még ki is jött a terem közepére, hogy leültesse a srácokat és megtanítsa, hogyan néz ki egy circle pit. Aranyos volt, csak nem működött a dolog. Talán azért, mert maguk is enerváltak voltak egy picikét, nem volt gyújtás. A setlist… lehet túl szigorú vagyok a németekkel, de annyira „egy-kaptafa” dalokat hoztak – hozzá kell tenni: a legjobb hármat a Trapped in Chaos-ról – hogy ha nem ismerem a Dust Bolt munkáit, úgy jártam volna, mint a haverom 30+ éve a legendás pecsás Napalm Death bulin: „mi, ez már másik szám?!?”

Rövid büfészünet/átszerelés után a Havok egy kicsit igyekezett fokozni a drámai feszültséget, aztán egyszer csak, még a tetőfokra hágás előtt ott állt Sanchez egy fénynyalábban és ismerős riffet kezdett morzézni a gitárján, amiből nem volt visszatérés: Point Of No Return 2012-ből. Régen ez a „hivatalos” kezdőnóta, úgyhogy ezen a ponton a teremnek szinte minden négyzetmétere csúcsra járt népsűrűség tekintetében. A Havok szettjével annyi volt a baj, hogy az eleje meg a vége időben túl közel volt egymáshoz. Tömör, velős, erős és tempós műsor volt, a kötelezőket, a legjobb dalokat hozták, olyan nettó 66 percben. Egy szavunk nem lehet, hiszen egy picivel többet is kaptunk, mint más nációk rajongói.

A setlist nagy vonalakban ugyanazokra a tételekre épült, amiket évek óta nyomnak Sanchezék, ez tény. „Ez van megtanulva” – mondhatnánk ízes magyarossággal, a miértjét meg a felállás-változás miatt értjük. Hiányoltam mondjuk néhány személyes kedvencet, egyebek mellett meghallgattam volna mondjuk a Chasing the Edge/Worse than War párost az Unnatural albumról. Utóbbi sajnos egyébként is aktuális. Mások meg nyilván más dalokat szerettek volna még – mindenkinek meg ugye nem lehet eleget tenni, úgyhogy én is befogtam a számat.

Egy ideje tudjuk, hogy a banda felállása átalakulás alatt van. Sanchez mellé tavaly visszatért a fürgeujjú partiállat Nick Schendzielos, a jelenleg a Fear Factory, illetve a Machine Head sorait erősítő Pete Webber dobos és Reece Scruggs szólógitáros helyett pedig Mike Ohlson (Vektor, Warhead) és Brett Rechtfertig (Psychosomatic) játszanak a turnén. A fronton a bárdisták keményen meg is küzdöttek, megdolgoztak a show-ért, a dobok mögött viszont úgyszólván semmi látványos nem történt, talán az a mozdulat volt csak parádés tőle, amikor bedobott egy pár dobverőt, igyekezve nem az első sorba, de nem is a mennyezetbe hajítani. Brett egy pár lépésnyivel kevesebb mozgásteret igényelt az adottnál, de Nick ki tudta használni ezt a teret is, ám végül ez a picit nagyobb hely is szűkösnek bizonyult a számára és ha jól rémlik, a Time is Up magasságában jött el az idő, hogy megmártózzon egy kicsit a közönségben. Egyszer csak beugrott, mellettem bőgőzött, majd tovább is ment a tömött terem belseje felé. Visszafelé pacsizott is mindenkivel, a mosoly állandósult az arcán. Talán itt volt a buli teteje, és ha nem lett volna légtechnika, ott halunk mind.

Picit jobban tudtak motiválni, mozgatni minket, mint a németek korábban. Aki követi a bandát, már hallotta a D.I.A.I. címezetű új nótát, ezt a második(!) ráadásban mi is megkaptuk. Igen, kétszer jött vissza a banda, mondjuk másodjára volt egy kis fejvakarás, hogy akkor most mi a faszenet kéne játszani, de nem akarták faképnél hagyni a Havok-Havok-ot kántáló közönséget, így – a többi európai saját bulival szemben, ahol az „alap” 12+1 szett ment – mi egy új dallal többre táncoltunk, szóval ismétlem: egy szavunk nem lehet Havok ügyben. Jó lenne, ha találkoznánk még, és mondjuk a Ratos-hoz hasonlóan ők is hosszabb, szélesebb, magasabb színpadra tudnának visszajönni, és remélem a D.I.A.I-t tartalmazó új albumról is írhatok hamarosan.