Szöveg és fotó: Uzseka Norbert
Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.
Más kérdés, hogy ez alkalommal nem sok fellépőt láttam. A Fanyűvőnek becézett nagyszínpad előtti teret szépen megtöltő Lazarvsból sikerült úgy öt nótát, s már az intróként szolgáló vidám sátánista country dal világossá tette, hogy frankó lesz. De még így világosban is irdatlan félelmetesen szólaltak meg Apey riffjei. A közönség nem tétovázott nyomban elkezdeni a zúzdát, de erre a nagyon leegyszerűsítve Pantera-Down-AIC-mix zenére nem is lehet máshogy reagálni.
Az Osztálykirándulás színpadon játszott a norvég Mayflower Madame, az ő zenéjük nekem elsőre amolyan ’80-as évekbeli dark wave-nek tűnt, de van benne sok egyéb elem is. Kimondottan tetszett, remélem, látjuk még őket!
A Kilátó színpadon lépett fel a svéd-svájci Norna trió, mármint eltekintve attól, hogy a színpadon csak a dobos és a gitáros volt látható. Ne kérdezd, hol volt a maradék tag. De így kettesben is irdatlan súlyú, szenvedésben és dühben gyökerező zenét adtak elő, aminek egészen sajátos kontrasztot adott a színpad mögött, különféle színekkel megvilágított sástói kilátó.
A Thy Catafalque ugye ugyanitt kezdte koncertpályafutását épp (kis híján) 4 éve, s már harmadik alkalommal játszott a Zajon. Most amolyan best of programot, relatíve pőrébben, ami alatt azt értem, hogy az alap Kátai-Bokodi-Dudás-Dudás-Szenti-Varga-Vigh felálláson túl csupán egyvalaki lépett színpadra, Kónya Zoli a Gire-ból, aki a lemezen is általa énekelt Vasgyár-ban eresztette ki acélos hangját. Egyértelműen látszott a csapaton a rutin, s egy kicsit talán némi fáradtság is, elvégre elég sűrű a nyaruk, előző nap pl. még a román Rockstadt Extreme Festivalon játszottak. Ezzel együtt újabb szép estét tölthettünk Kátai elvarázsolt világában. Gondolom, kinek-kinek más dalok szerezték a legnagyobb örömet, számomra a leghosszabban tartó hidegrázást a Ködkirály hozta (amikor a négy énekes gyakorlatilag kamarakórusként egyszerre énekelt, az valami hátborzongatóan gyönyörű volt), de a Töltés csillagfényből és honvágyból szőtt, leheletfinom dallamai és a hagyományos záró Fehérvasárnap épp úgy megrázóak voltak, mint a Jura-Csillagkohó bődületes zúzása. Mégis, talán a közel negyedórás Vashegyek volt a legcsúcsabb csúcspont, ha lehet ilyet mondani. Nyilván amiatt is, hogy a hegyek ölelésében hallhattuk ezt a monstrumot.
Ismét köszönet Varga Zero Balázsnak és mindenkinek, akin múlott, hogy ismét zúgott a Fekete Zaj a Mátrában. Kincs ez a fesztivál, megkockáztatom, igazi hungarikum, mert úgy sejtem, ilyen sehol másutt nincs. Itt a legkomorabb, legcsúfabb, legsötétebb stb. zenék rajongói úgy találkoznak, hogy mindenki mosolyog, és az egész annyira ellentétes azzal, ami a világban zajlik, hogy az ember tényleg úgy megy haza, hogy sajnálja, mert inkább ott élné le hátralévő életét, ebben a légkörben.
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1063363629111344&type=3
