Habár országosan ismertté csak 1980-as első albumával vált a korai időszakában rengeteg tagcserén átesett – akkor még miskolci – zenekar, a fél évszázados jubileum ünneplése mégis jogos az 1974-es indulás ismeretében. A kacifántos kezdet után a folytatás sem volt egyszerű, az első nagyjából két évtized a földindulásszerű sikerszéria mellett komoly drámákkal volt terhelt, amibe egy feloszlás, egy újraindulás és egy sajnálatos haláleset is beletartozott. A zenei irány, a körítés és részben a mondanivaló is módosult menet közben – nem kis pályaívből kellett hát keresztmetszetet adni ezen a március eleji estén. Pláne, hogy a későbbi időszak is időről időre hozott érdekes fordulatokat.
Az általam érdemben nem látott előzenekarok után mintegy 20 perces csúszással indult útjára a fő attrakció műsora, aminek koncepciója néhány perc után hamar nyilvánvalóvá vált. Tekintettel a bemutatni kívánt fél évszázados pályára, a dalok jelentős része egyveleg formátumban került prezentálásra, alkalmasint három-négy szerzeményt is egybefűzve egy-egy nekifutásra. Voltak persze végig eljátszott nóták, de személy szerint nekem kicsit sok volt a medley – míg másfelől meg értem, miért született ez a megoldás. A keverő mellett közvetlenül jobbra állva a hangzás kimondottan jó volt, a látványra, a vizuális effektekre pedig különösen ráfeszültek az illetékesek. Ezzel együtt helyenként a vetítést kissé funkciótlannak találtam, pl. nem értem, az ősklasszikus Elhagyom a várost alá miért a jelenlegi felállásról készített képeket kellett bevágni. Technikai szempontból amúgy ezzel együtt is világszínvonalú volt a látványvilág, mittudomén egy Scorpions-koncerten szembesül az ember ehhez hasonlóval.
A dalsorrend szintén érdekesen alakult, rögtön az elején letoltak pár olyan nótát/dalrészletet, amik máskor a ráadás környékén kapnak helyet. De egyébként is tartogatott jó néhány meglepetést a setlist, a korai érából az Ítélet vagy a Kék sugár felbukkanására éppen úgy kevesen számítottak, mint későbbről a Tűzközelben, A világ tetején vagy az Isten az úton hangjaira. És ha már jubileum: vendégként a bakancsos korszak előtti ős-Edda alapító gitárosa, Ferenczy Zoltán „Citrom” is tiszteletét tette két 1974-es szerzemény erejéig, érdekes volt hallani ezeket az inkább még Stones/classic rock ihletésű zsengéket. Ami viszont hatalmas mellényúlásnak bizonyult, az a Lotfi Begi DJ vendégszereplésével elővezetett Álmodtam egy világot magamnak „aktualizált” verziója volt. Ebben nem önmagában a belenyúlás okozott fájdalmat, hanem az, ahogy szét lett csapva a dal eredeti hangulata és szellemisége. Remélem, a dolog megmarad az egyszeri kisiklás szintjén. Pataky Attila fia, Gergő jó pár számban ugyancsak szerepelt-énekelt – ez már tizenvalahány éve így van, fejlődött is a hangja az évek során, viszont apjának görcsös utánzása helyett igazán lehetne egy kicsit jobban önmaga.
Alapi Pisti gitárjátékát régóta nagyon szeretem, a zenészek közül így őt figyeltem leginkább – Gary Moore-t és Eddie Van Halent is megidéző szólóblokkja élményszámba ment. Mint ahogy Benkó Ákos dobolása is, aki Hetényi Zoli „simább” játéka után a Donászy-éra elementárisabb megközelítését hozta vissza. A főkolompos Pataky szintén jó formában volt, csak az elején énekelt kicsit spórolósan, de hamar bemelegedtek a hangszálai, és onnantól nála sem akadt már gond. (Szerintem igazából Gergő jelenléte/segítsége nélkül is korrektül lenyomta volna ugyanezt a programot.)
Szinte üresjáratok nélküli, viszonylag kevés szövegeléssel megakasztott, közel 3 órányi(!!) feszes programot tolt a zenekar, kétségtelen, hogy mindannyian nagyon odatették magukat erre az estére. Száz százalékig mindenki kedvére nyilván nem lehet tenni, a túl sok medley és a DJ-affér nekem sem jött be, de az biztos, hogy ezzel a koncepcióval ez egy valóban különleges este volt.
–Schmidt Péter
