Nem sok ilyen jellegű zenekar látogat el hozzánk, érdemes volt személyesen megjelenni, hogy megtapasztaljuk, mire képes élőben egy Diocletian-féle üteg. Pár éve elmaradt a fellépésük, ennél is korábban az irányzat nagy nevének számító Revenge sem jött el, tehát ott kellett lenni a helyszínen.

A bemelegítő státuszt a Lidérc töltötte be, mely csapat a nemrég megjelent Profán Mystérium debütalbummal többre hivatott előzenekari posztnál. A csapat a bő félórás lemez számait adta elő energikusan, lendületesen, tűzzel, hevülettel. A jól sikerült album számai egyszerre fülbemászóak és kompromisszummentesek: az előbbi vonatkozás főleg a gitártémák révén érvényesült, G. Caesus jó érzékkel építi be a dallamokat a sebes tempójú black metalba, míg a kompromisszumok félresöprése az e csapatban a Comes Listhius művésznevet használó frontemberhez köthető. Az egész zenekar jól játszott, Listhius hangja, ami lemezen nagyon vad, élőben is szaggatott. A Lidérc a virulens hazai black metal-színtér felüdítő színfoltja.

Ha színfoltokról esett szó, a most következő csapat esetében legfeljebb az ólomszürke és a vér vöröse jöhet szóba, ugyanis az új-zélandi galeri a metalt, a zenélést egyetlen támadó ékbe sűrítve képzelte el annak idején, s műveli azóta is ezen harci ars poetica jegyében. Már a beállás alatt, a zenészek kinézete alapján lehetett sejteni, hogy nem lesz könnyű menet, ami ránk vár. A tagok fele félmeztelenül állt a színpadon, a másik két vadorzó pedig csuklyába bújtatva végezte a zene módszeres meggyilkolását.

Ha a metal annak legpusztítóbb mivoltában kerül elő, a Diocletian neve az elsők között merül fel, s ez a koncert nem cáfolt rá e kijelentésre. A zenészek komor megjelenése, E. M. dobos és MH gitáros gladiátorszerű külseje, az egész összkép rendkívül baljós színezetű volt. Az jutott eszembe, hogy egy-két ezer évvel ezelőtt ilyen alakok rohanták le a falvakat. Bár az emberben a fenevad a mai napig benne van. Csak egyesekben ilyen zene formájában kerül előtérbe. Szerencsénk volt, mert a hangzás nem pártolt el tőlünk és a zenekartól, a kíméletlen pergőtűz közepette is lehetett hallani a gitárosok fűrészelését, az ujjak szánkázását a húrokon, és a jókora termettel bíró ex-rendőr frontember, Rigel Walshe basszusgitárját, agresszív hangjait.

E. M. dobosra nem kis feladat hárult e pusztító opuszok elkalapálása ürügyén, már csak azért sem, mert erővel üt, nem volt trükközés a dobokkal. A gyors részek alatt aligha múlható felül brutalitásban ez a kegyetlen gárda, de a lassabb témáknál észlelhetők voltak az old-school gyökerek. Egy-egy mérsékeltebb tempójú részletnél az ős-primitív Sodom jutott eszembe, hogy a pergőtűz ismét elsöpörjön mindent. Számcímeket értelemszerűen nem tudok említeni, de valószínűleg az új lemezről is eldörögtek néhány kellemes darabot.

War metal volt ez a javából, a black és a death metal együttesének csúcsra járatása, ultra-erőszakos tálalásban, eleget téve a Diocletian hírhedtségének.

–M. P.