(szöveg és fotó: Balogh Ádám)
2024. szeptember 27-én, a bécsi Escape-Metalcorner falai között egy felejthetetlen koncertnek lehettem tanúja, amely a zene egy misztikus és felemelő világába kalauzolt. Devon Graves, a Psychotic Waltz karizmatikus énekese akusztikus koncertet adott „The Inner ME Experience” címmel, amelyben egy több mint másfél órás zenei kalandra hívott a lélek mélységeibe. Az esemény különlegességét az is adta, hogy mindössze ötven fő volt a nézőtéren, ami varázslatos intim hangulatot teremtett, ahol a közönség és a művész között egy mély, szinte transzcendens kapcsolat szövődött.
A Psychotic Waltz munkásságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. A zenekar az 1990-es évek progresszív metal színtérének egyik meghatározó alakja, amelyet innovatív zenei megoldásaik és mély, introspektív szövegeik tettek különlegessé. A zenekar hírnevének csúcsát a „A Social Grace” és az „Into the Everflow” albumok hozták meg, amelyek ma már a metal műfaj klasszikusaivá váltak. Számomra zenéjük egy életérzéssé vált, amely évtizedeken át formálta a világomat.
Emlékszem, mikor 1997-ben a Budapesti E-Klubban hallottam őket először. Az a koncert olyan mély hatással volt rám, hogy a zenekar az életem részévé vált. Festőművészként számos művemet inspirálta a Psychotic Waltz zenéje, különösen az „Into the Everflow” album. Ha bármikor a kreatívitás hiányával küzdöttem, csak fel kellett tennem a lemezt, és azonnal megérkezett a szükséges inspiráció.
A koncert tehát egy várva várt esemény volt, amelyre lázasan készültem. Devon a színpadra lépett, az első akkordok a „Space Oddity”-val indították az estét. David Bowie klasszikusa új fényben ragyogott, ahogy Devon a saját érzéseit öntötte a dalba, és az idő szinte megállt. Ezután az „I Started a Joke” következett, amelyben a mély melankólia és az irónia keveredett, majd a „Cry for Tomorrow”-ban a remény és a várakozás érzései bontakoztak ki. A zene katarzist hozott a koncertterembe.
A „Drift” még mélyebbre hatolt a lélek rejtett zugába, a „Windsong” varázslatos dallamai pedig már-már meditációs állapotba tereltek minket, egyfajta kollektív utazásban vettünk részt. Ezután a „Demystified” érkezett, amely a zene misztikus oldalát tárta fel, és szinte magával ragadott. A „Morbid” hangzásával a koncert egy újabb mélységet nyert, a dal sötét, de lenyűgöző világába merültünk el. A folytatásban, a „Regret” és a „Need” zenéje már-már fizikailag érezhető volt.
Devon időnként megosztott velünk néhány gondolatot. Történetei az egyes dalokról olyan személyes kapcsolatot teremtettek, hogy úgy éreztem, mintha egy baráti beszélgetés részese lennék. A „Locust” és a „Faded” következtek, melyekben az érzelmek szinte tapinthatóvá váltak.
A „Sisters of the Dawn” egy újabb fényes pillanatot hozott, ahol a közönség már együtt énekelt Devonnal. A „Into the Spiral Cathedral” szintén varázslatos élményt nyújtott, a zene és a szövegek egy új dimenzióba vezettek. Az „Black Smoke and Mirrors” egyfajta filozófiai mélységet adott az esthez, már a valóság és az illúzió határait feszegettük.
Ahogy a koncert közeledett a végéhez, a „Hanging on a String” és az „Under the Weight of My Stone” előadása egyszerre hozott feszültséget és megkönnyebbülést. Devon szívből énekelt, a közönség pedig minden szót magáénak érzett. A „My Grave” következett, amelyben a halál és az élet kérdései fogalmazódtak meg, míg az „I Remember” a koncert érzelmi csúcspontja lett. Ekkor Devon elmesélte, hogy a dalt 16 évesen írta, és ez az eredetileg Maiden stílusú nóta milyen átalakulásokon ment át, míg végül megérkezett a Psychotic Waltz “A Social Grace” c. lemezére.
A koncert zárásaként a Tenacious D „Tribute”-ját hallhattuk, amely nemcsak a közönség felé volt tiszteletadás, hanem Adel Moustafa, a Dead Soul Tribe dobosa felé is, aki a közönség soraiban tűnt fel. Az utolsó akkordok elhangzása után a levegőben szinte érezhető volt a zene misztikus varázsa.
A végén Devon a pengetőjét a közönség soraiba dobta. Mikor elkaptam azt, úgy éreztem, a sors ajándéka, így féltve őrzött ereklyémmé is vált. Ahogy aláírattam a lemezeimet, szívem tele volt boldogsággal és hálával. Egy olyan világba utaztam, amely ritkán adatik meg, és amely mélyen belém ivódott. Devon Graves zenei öröksége örökké velem marad, és bízom benne, hogy lesz folytatása ennek a csodálatos rétegzett zenei utazásnak. Mert a zene nemcsak hallható, hanem érezhető is; egy élmény, amely képes összekötni minket, és amely újra és újra elvisz egy láthatatlan világba.
