Stevie Ray Vaughan a Stratocaster örökérvényű mestere, és az ő egyik legkiemelkedőbb fiatal követője a dél-afrikai Dan Patlansky. A negyvenes évei elején járó gitáros-énekes alig két hónapja jelentette meg új, Movin’ On című albumát, így adott esetben még az ismerkedős szakaszban láthatták a magyar rajongók a mind szélesebb zenei palettát kínáló Analog Music Hall színpadán (jómagam a The Oceant láttam itt először, és hamarosan többek között a Jelusick és az Infected Rain is itt fog fellépni). Csillag Zoltán és a LOTS Music jóvoltából hozzávetőlegesen éves rendszerességgel eljön hozzánk a blues-rock mestere, azonban nekem csupán másodjára volt szerencsém látni őt és az első alkalom (A38, 2017) óta (talán többször is) lecserélődött zenekarát, az aktuális turné zárásaként, ezúttal power trio felállásban, előzenekar nélkül.

A fokozatosan kb. kétszáz főre emelkedett létszámú nagyérdemű előtt, intimnek mondható körülmények között zajló fellépés első blokkja bővelkedett a friss dalokban. Különös mód a lemezt záró tétellel indult a műsor, az viszont nem volt meglepő, hogy alatta SRV fotója volt látható a színpad méretéhez igazodó kivetítőn. A dalt hallgatva elgondolkodtam azon, mennyire megkívánnák az ilyesfajta nóták a régimódi, heves páros táncot, mint a ’60-as, ’70-es, vagy akár a ’80-as években. (Vagy legalább olyan formában, mint az egy nappal korábbi Slash-bulin lehetett látni, szívmelengető mód.) Ezután következett a Red Velvet Suit/Who I Am/Baby’s Packin’ Heart hármas, melyekből különösen a klasszikus, füstös hangulatú legutóbbinak örültem, aminek egyébként már a stúdió verziója nyolc perc fölé nyúlik, de borzasztóan passzolt a sorba, főleg azt tekintve, mi következett utána.

A Movin’ On címadója közel sem egy riszálós, kirúgom-a-ház-oldalát nóta, ezzel szemben döbbenetes módon megmozgatott – belülről. Otthon ülve hallgatva, illetve egy kávéházi, félakusztikus verzió videóját sasolva nem jött át telejsen, ám így élőben leírhatatlan érzelmi hatást gyakorolt rám, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül. Egy nagyon szép improvizációs részt is kapott ez a darab, ahogy ezt követően több másik is, ám zömében a húrtépős, a megmosolyogtató játékosságot sem nélkülöző fajtából.

Úgy emlékszem, egy finn származású dobossal láttam először Dant, akinek a játékában volt valami megnyerő, sajátos íz, de mostani partnere, a Greg Van Kerkhof basszusvirtuózzal együtt többször bemutatott Andy Maritz sem okozott csalódást, feszesen vagy kifinomultan ütött, mikor, ahogy kellett. A frontember közvetlen, kedves stílusban beszélt a közönséggel, és őszintén kitért arra, miképp élte meg, amikor a mostani turné folyamán elment a hangja, így le kellett mondania a brit állomásokat. Saját bevallása szerint még érzi a problémát, ahhoz képest csak néhány magasabb, nehezebb énektémában siettek a segítségére társai, egyébiránt remekül énekelt.

A második etap és a ráadás olyan igazi koncertkedvenceket tartogatott, mint a blues-rock körökben fejletépősnek számító Backbite és a csodálatos Hold On a nagyszerű Dear Silence Thieves lemezről, természetesen szintén némi rögtönzött kalandozással megbolondítva. Sajnáltam, hogy a köztes albumokról nem játszottak, egy Hounds Loose vagy egy Too Far Gone nagyot szólt volna. Mindent egybevetve, remek este volt, a következő fellépést pedig kötelező bevésni a naptárba, mihelyst meghirdetik!

–Gáti Viktor