Szöveg és fotó: Gáti Viktor
Dan Patlansky dél-afrikai gitáros/énekes egy ideje már éves rendszerességgel látogat el hozzánk. Legutóbb tavaly áprilisban adott koncertet az Analogban (számomra az volt az év legjobbja), és amint újra megérkeztem Budapest egyik legjobban megdörrenő klubjába, olyan érzésem támadt, mintha időcsapdába kerültem volna: Dan trióval érkezett ezúttal is (ahogy tavaly, de korábban negyedmagával is fellépett már nálunk), hogy önálló bulit adjon, előzenekar nélkül, mint legutóbb. A merchpulton sorakozott utóbbi három albuma különböző formátumokban, változatlan áron (a Perfection Killst most már tényleg be kellett húznom), a csapon pedig továbbra is Soproni IPA volt, az egyik kedvencem.
A pozitív alaphangulat tehát megvolt, már csak kezdődnie kellett a műsornak, amelyre bár vagy negyedórás csúszással került sor, közel két órán át élvezhettük. A dallista nagyrészt a legutóbbi album, a 2024-es Movin’ On számaira épült; felcsendült még az előző LP, a Shelter Of Bones egyik húzódala, a Snake Oil City – ami egy pikáns, kritikus hangvételű felkonfot is kapott -, a kötelező, fix tétel Backbite az áttörést hozó, 2014-es Dear Silence Thievesről, és egy füstös bár atmoszféráját árasztó, kiváló darab, a Big Things Going Down 2009-ből.
A tavalyi dalok most is megkapták a személyes hangvételű felvezetést, remekül eljátszotta őket a csapat, a korábbi katartikus hatás azonban ezúttal elmaradt – de így is élvezetes volt. A legjobb pillanatokat a groove-os dinamikában erős Who I Am, a klasszikus blues tematikájú Baby’s Packin’ Heart és a nem véletlenül stabil koncertnóta Backbite jelentette dalok szintjén. Ezen felül élményszámba mentek a főhős szólói, nemcsak a vad, Stevie Ray Vaughan hatású virgázások, de a védjegyszerű, alig hallható pengetések szintúgy, amiket egészen különleges tapasztalás személyesen átélni. Kaptunk két feldolgozást is, méghozzá Patlansky egyik legelső megtanult témája, Jimi Hendrix Little Wingje csendült fel némiképp átszabott formában, valamint a számos verzióban híressé vált Born Under A Bad Sign, amolyan lazításképp, mielőtt rákanyarodott a trió a záró etapra, benne a Hold On líra fenséges jammelésbe torkolló változatával.
Dan előző alkalommal hangszálproblémákkal küzdött, most viszont semmi ilyesmi nem merült fel, úgyhogy az éneke, akár a gitárjátéka, hibátlan volt. Társai közül a basszusgitáros Raymond Rattey tartott vele múltkor is (ha jól emlékszem), elegáns, alázatos módon adta az alapot a produkciónak. Lardo De Beer (mennyire menő név!) dobos játékát most először volt szerencsém hallani. Nem is okozott csalódást, mi több, ennyire izmosan kávát kevesen ütnek, mint ő, úgy gondolom, és a finom pörgetésekben csakúgy jeleskedett. Az első számnál még kissé tétova volt a megszólalás, de onnantól fogva rendben szólt minden, ahogy azt az Analogban megszokhattuk.
Igazán kellemes este volt ez; nem kérdés, hogy jövőre újra mennék!
