(szöveg: Milán Péter – fotó: Vltimas/A38)
Nem kertelek, ebből a csomagból engem egyedül az Vltimas érdekelt. A Batushkának már a legelső, 2015-ös lemeze okán bekövetkezett felhajtást sem értettem, az időközben kitört szappanopera pedig tovább erősítette bennem, hogy nehéz komolyan venni a lengyel bagázs(ok)at, mivelhogy kettéosztódtak, mi több – mások is észrevették az egész ügy abszurditását – Batushka-paródiák is léteznek.
Az Ater nevű banda épp befejezte ténykedését, amikor a terembe léptem, s ugyan félinformációkat kaptam, nem tudtam meg róluk sokat.
Véleményem szerint a holland God Dethroned egykor szebb napokat is látott, mivel a ’90-es évek végén kiadott, elfogadhatónak mondható két lemezüket követően elkezdtek szürkülni, belealvadni a nagy masszába: olyan csapatok közé, amelyek nem túl nagy invencióval és egyéni elképzelésekkel játsszák a death metalt, inkább megmaradnak a biztonságos szürke zónában. Már régóta Henry Sattler gitáros/énekes az egyetlen eredeti tag, aki rendületlenül nyomja a csapatot – bár volt néhány rövidebb-hosszabb szünet -, s néhány évente el is pottyant egy-egy lemezt az épp aktuális tagsággal. Amikor annak idején Bécsben, a No Mercy turnésorozat rendszeres részvevői voltak a hollandok, egészen jónak találtam őket, de akkor sem az első ligában alakítottak. Ráadásul olyan sok náluk ezerszer izgalmasabb csapat van a porondon, hogy a megjelenéseikkel csak aktualitásuk időszakában foglalkozok, akkor is egy, maximum két meghallgatás erejéig.
Nem vártam tőlük sokat, de azt teljesítették. Nem volt nagyon csapnivaló a műsor, de nagyon jó sem: pontosan olyan, amire a lemezeken is lehet tőlük számítani. Papíron sokat tesz a csapat a változatosságért, de épp ez az egyik Achilles-ína a zenének: göteborgi dallamos death, vadabb death, black metal, thrash-es témák, slayeres riffek, még énekdallam-foszlányok is – minden van a palettán, csakhogy igazán éles, penge megoldást keveset hallunk; olyat, ami átlépné az említett szürke zóna határait. Élőben úgy tűnt, mintha Sattlernek fakulna a hangja, mindenesetre jól jött, hogy vokállal, hörgésekkel kisegítették a többiek. Érdekes módon a gitárja is halkabb volt, mint Dave Meesteré, nem hiszem, hogy én álltam túlzottan a szélen. Egyébként Meester jó gitáros, precízen játszik, bár az elnyújtott, nagyon metaloskodó szólók nekem nem fekszenek ebben a deathes közegben. A death metalhoz, egyáltalán bármely valóban extrémnek nevezhető zenéhez sokkal elborultabb, szürreálisabb szólók illenek – ha szükség van egyáltalán szólókra.
Az előadott számok természetesen inkább az új lemezről, meg vélhetően, az utóbbi korszakból származtak, de az 1999-es Bloody Blasphemy (micsoda eredeti lemezcím…) albumról is elhangzott két tétel – Serpent King, Boiling Blood -, melyek intenzitásukkal, riffjeikkel mindenképpen az erősebbek közé tartoztak. Nem játszottak rosszul, jól üt a dobos (Frank Schilperoort), csak mereven ragaszkodnak a megszokott vonalakhoz, kockázatokat nem vállalva.
Ma már nem ritkaság, hogy egymástól kontinensnyi távolságokra lévő színterek tagjai összetalálkoznak és közös zenekart alapítanak, amiben benne van az internet szerepe, valamint a különféle underground irányzatok összecsúszása, -olvadása. Ez történik, amikor egymásra talál a norvég black metal és a floridai death metal egy-egy ikonikus egyénisége. Ráadásul Rune ‘Blasphemer’ Eriksen és David Vincent mellé Flo Mounier (Cryptopsy) is felsorakozott, hogy teljes legyen a nagy trió. Mounier sajnos nem jött el, a turnén a lengyel Paweł Jaroszewicz dobolt, de mivel egy ilyen csapatba nem vesznek be akárkit, nem volt probléma a dobokkal.
A négy tag már színpadon volt, mire Vincent bevonult (Ype TWS a bőgős, João Duarte a másodgitáros), s kezdetét vette a program. Jónak tartom az Vltimas Epic című idei albumát, de a koncert óta a fejemben ragadtak a lemez legmarkánsabb témái. Leginkább Eriksent akartam látni, s nem is csalatkoztam: élmény látni a keze munkáját a gitáron, a lazasággal együtt megjelenő feszességet, pengetési technikáját, legyen szó blackes tremolókról, death metalos szaggatásokról, vagy egyszerűbb thrash-szerű témákról.
Amikor elkezdődött egy-egy dal, mindannyian a dobos felé fordultak, hogy a pörgetések, indítások után mikor kezdődik meg a voltaképpeni dalkorpusz, s világosan lehetett látni, hogy profi az egész gárda. Nagyszerűek voltak élőben az Epic, a Miserere, az Exercitus Irae, a Scorcher, vagy az Invictus riffjei, hatásos, jól eltalált ritmusai, váltásai, de öreg rókáktól ez nem meglepő. Inkább arról van szó, hogy ezeknek a zenészeknek már semmit nem kell bizonygatnia, nem kell a legextrémebbnek, legnagyobb határtágítónak mutatkozni, hiszen ezen a téren Rune és Dave megtették a magukét. Lehet mondani, hogy Dave-nek megváltozott a hangja, bekerültek manírok az előadásába, de egyrészt már nem abban a korban van, amikor az Altars Of Madnesst, vagy a Covenantet felénekelte, másrészt markáns stílusa, megjelenése van. Hosszú fekete köpenyével, kalapjával igazi egyéniség, mély beszédhangja pedig karizmáról tanúskodik. A számok között megejtett néhány krajcáros bölcsességet, de szerencsére nem vitte túlzásba a beszédet.
Az 50 perces szettből sütött a professzionalitás, a műfaj(ok) maximális ismerete – melyek feltalálásánál valójában ők is ott bábáskodtak -, a dalok közötti kisebb szünetek ellenére is áradt a lendület, a dinamizmus az Vltimas koncertjéből. Valójában mintaszerű extrém metal-produkció az övék: adott egy nagyon erős frontember, egy gitáros-fenomén, egy briliáns dobos – még ha itt nem is az eredetit hallottuk -, és néhány tag, akikkel teljes lesz a tagság. S ami a legfontosabb: változatos, érett zeneanyag, amit magas szinten prezentálnak. Ez volt a kvintett akciója.
Az Vltimas kimagasló produkciójához képest a Batushka zenéje szinte már kínosan egyszerű volt, mi több, kezdetleges. Én szeretek egyszerű, sőt, kimondottan primitív dolgokat is, de egyrészt ezekben is legyen ötlet, másrészt tisztában vagyok ezeknek a helyével. Ahogyan a Batushkáéval is. Kb. tíz perc késéssel léptek színpadra, s addigra a személyzet felépítette a színpadi látványosságokat, a keleti ortodox liturgia minden kiforgatott, fejjel lefelé állított kellékét. Valójában a Batushka – bármelyik tag is találta ki, teljesen mindegy -, lényege ebben a „zseniális” ötletben áll, a zene a látványvilághoz képest másodlagos, sőt, sokadlagos. Ha létezik a mai színtéren száz százalékos image-banda, akkor az a Batushka, vagy inkább Batushkák.
Kivonultak a kámzsás alakok, ketten a kóruséneket szolgáltatták. Középen minden bizonnyal a főnök, Krysiuk állt eltérő színű lepelben, ő recsegte el mondanivalóját, s néha felmutatott egy-egy otrombán elváltoztatott ikont. Én ebben az egész színházasdiban sem most, sem korábban nem láttam különösebben nagy felfedezést, sokkal inkább a zene sekélyességét leplező fedőténykedést. Elismerem, hogy a nagyon egyszerű témákkal ellátott számok között akadt néhány hangulatosabb darab, amelyek pofásabbnak tűntek a többinél, de a bejátszott ortodox-részletekkel, egyéb effektekkel együtt az egész Batushka-jelenség csupán egy jól megtervezett, megszerkesztett blöff. Ez nem egy eleve meglévő ellenszenv részemről az image-re nagy hangsúlyt fektető bandák felé – bár nem sok ilyenre fordítok figyelmet -, e lengyel bagázs kapcsán a külsőségek és a zene közötti szakadék az, ami ordít; hogy az előbbire mennyivel nagyobb hangsúlyt helyeznek, mint az utóbbira.
Ha csak a zenénél maradunk, pofonegyszerű black metal ez, mesterséges színezékekkel, ízfokozókkal teleszórva, az ortodox rítusok hangjaival feldúsítva a minimális motivációt sejtető riffelést és ritmusokat. Szegényes táplálék nagy szemfényvesztéssel.
