Az Illinois állambeli Rockfordból érkezett Frail Body screamo hardcore-t nyom a netes címkézés szerint. Igazából szerintem volt abban a noise rocktól a death/blackig elég sok minden, mégsem tetszett. Úgy értem, elég sok disszonáns, brutál, súlyos és agyzsibbasztó zenét szeretek, de ez nekem most nem jött át. Az énekes-gitáros arc csaknem egy hangon rikácsolta végig a koncertet, és ha véletlenül akadt volna egy téma, amire a közönség el tudott kezdeni bólogatni, hát hamar jött egy váltás, hogy nehogymár élvezzük. Trióban játszanak, így jobban átjött, hogy a basszer hoz azért finomságokat, viszont csaknem folyamatosan túlvezérelték meg –effektelték a zenét, úgyhogy néha nagyon masszívan robajlott, összességében azonban engem fárasztott. Bocs.
A Baroness első budapesti koncertjén, 2006 októberében sajnos nem voltam ott, akkor még mit sem tudtam a sludge irányából (ill. a Georgia állambeli Savannah-ból) érkező csapatról. Felteszem, sokan mások sem, tekintve, hogy az első albumuk is csak a következő évben jelent meg. De a hajót elég szépen megtöltötték azok, akik kedvencükké avatták azóta a John Baizley énekes-gitáros (és festő) vezette négyest. Jelen turnéjuk az első önálló kör volt, amit valaha Európában tettek, meglehet, emiatt sem koncentráltak annyira a múlt évi, zseniális Stone albumra, mint reméltem. Nem panaszként, mert így is baromi színes, izgalmas műsort raktak össze, melybe mind a hat lemezükről fért nóta, szóval jutott kuriózumból rendesen. Viszont a Stone még a korábbi favoritomnál, a Yellow & Green-nél is jobban betalált nálam, szóval ha egy az egyben eljátsszák, akkor is boldog lettem volna, sőt. De csak három nóta került elő róla, nyomban nyitásként a Last Word és az Under the Wheel kettőse, s később a hátborzongatóan húzós Beneath the Rose. Sose hittem volna, hogy a Stone turnéján nem kerül elő pl. az Anodyne, de korábbi kedvencek is hiányoztak. Cserébe viszont olyan káprázatos szerzeményeket hallhattunk élőben, mint az A Horse Called Golgotha, a Tourniquet, a Shock Me, az Isak (a koncert legnagyobb őrlése!) vagy a záró, mindent vivő Take My Bones Away.
Az ötödikként érkező Green Theme-nél esett le, amit eddig nem tudtam magamnak megfogalmazni a Baroness kapcsán, holott zsigerileg, de még a szívemben is éreztem (bizony). Azt, hogy ebben a zenében még öröm is van. Ugye egészen sajátos keverék az ő muzsikájuk, mely ugyan a Neurosis/Mastodon vonalon indult, de organikusan, teljes természetességgel kevernek bele nagyon sok minden mást, az amerikai folktól a Rush ill. Pink Floyd-féle progresszivitáson át a Maiden/Priest/Trouble ízű ikergitáros témákig. Nagyon sok melankólia és egyéb érzés, érzelem van ebben a zenében, sőt, valami nőies is, ami korántsem biztos, hogy a ’17-ben csatlakozott gitároslány, Gina Gleason miatt van így (aki amúgy végtelenül szimpatikus egyéniség a maga sallangmentes, egyértelműen metalos kiállásával). Mindig is annyira gazdag volt a Baroness (s már a név is bárónőt jelent), a borítóik is annyira burjánzóan összetettek, hogy a férfi-energiák és jellemzően férfiasnak tartott érzések-gondolatok mellett a lágyabb oldalnak is van benne hely. Meg olyan szép dallamoknak, hogy a torkod is összeszorul tőlük. De közben a zúzásnak, a technikás témáknak is ugyanakkora terep jut.
Úgyhogy ez a koncert hatalmas élmény volt. Remélem, nem kell 18 évet várni, hogy újra magyar színpadon varázsoljon a Baró-nesz (bocs). 1,8 évben kiegyezhetünk.
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.811805150933861&type=3
