Szöveg: Milán Péter – Fotó: Szabó Miklós
A Lidérc idén megjelent debütalbumát (Profán Mystérium) rendre előveszem, remekül sikerült anyag, s e jeles esemény jóvoltából másodízben sikerült élőben megtekintenem a csapatot. Mint említettem, nem hanyagolom a csapat debütalbumát, így sok részlet, dallam, tétel ismerős volt a koncerten, s a zenekar, most már mondhatom, hogy ismerős lendülettel adta elő a programot, sőt, amennyiben a megérzésem nem csalt, hosszabban is játszottak, mint amikor utoljára láttam őket (a Diocletian előtt). A Lidérc kiállása ugyanúgy festett, Comes Listhius középen a szokásos csuklyában feszítve köpködte a sorait, stílusa rendkívül agresszív – akárcsak lemezen.
Úgy fogalmaznék, hogy jó értelemben veendő káosz uralta a koncertet, ami mindvégig jelen volt, lévén része magának a zenének, s ugyan ki lehetett venni a jó dallamokat (G. Caesus), a hangzás messze nem volt tökéletes, jó ideig szinte csak egy gitárt lehetett hallani, és a dobsound sem remekelt. Ugyanakkor a Lidérc a Profán Mystérium albummal és ezekkel a koncertekkel színfolttá érett a hazai black metal-mezőnyben, amit a jól megírt számoknak, és az egyedi gitárjátéknak tudhatunk be. A Lidérc a magyar folklórt és népzenét barbarizmusba kötve/csavarva nyújtja át.
Ami ezután következett, az a derült égből kerekedett villámcsapás erejével hatott. A Voidshrine nevével pár nappal a koncert előtt találkoztam először, semmilyen információt nem találtam róluk a hálón, csak annyit, hogy ez is magyar zenekar. Öten jelentek meg a színpadon, s olyan professzionális produkcióval álltak ki a hangzást is beleértve, hogy alig hittem sokat próbált/hallott füleimnek. Mintha egy tapasztalt, szőrös tökű nyugati zenekar játszott volna, nem egy újdonsült hazai gárda. S a hallottak alapján az előadás és a megszólalás mellé hasonló jókat tudok elmondani magáról a zenéről is.
Ahogyan haladt előre a program, az jutott eszembe, hogy a szerzemények alapján a black metal igazán kreatív oldalához volt szerencsém egy új formáció révén: olyan csapatnak tűnt a Voidshrine, amiben benne vannak a szeretve szeretett norvég black metal jellegzetes, hangulatos témái, pengetési megoldásai, de ezeket sok egyéb komor témával vegyítik, akár egészen egyszerűnek tűnő metal-riffekkel is, de a konkrét játéknak, a kisebb csavarintásoknak köszönhetően az eredmény mindvégig izgalmas maradt, és a hangzásnak, a játékstílusnak betudhatóan roppant erőteljes is. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy egy teljesen új hazai zenekar koncertjén fogom tapasztalni, hogy mindkét gitár szépen hallható, sőt, a basszus is, valamint a dobokat, cineket is lehet érzékelni. Arányos, brutális hangzás volt ez egy ötletgazdag új alakulattól. Várom a bemutatkozó lemezt.
Az Akhlys idei lemezét ismerve biztos voltam benne, hogy az amerikai formáció előrébb hozza a világvégét, de más valamit vélelmezni, előre megsejteni és más a zajörvény kellős közepén megpróbálni túlélni a pusztítást. Július elején jelent meg a House Of The Black Geminus című új album, s nem túlzok, ha a 2024-es év egyik black metal-csúcsteljesítményének titulálom. A Naas Alcameth gitáros/énekes által vezetett csapat – élőben négyen voltak -, tizenöt éve kutatja a black metal határait, s az idei lemezre egy minden korábbinál félelmetesebb fenevadat tenyésztettek ki műhelyükben. Az Akhlys black metalja helyenként kimondottan gépies, már-már indusztriális hatású, egyes részeknél olyan érzésem támadt, mintha a Thorns felejthetetlen, klasszikus 2001-es albumát, a Dødheimsgard black metalos örvényeit a már jobblétre szenderült izlandi Svartidauði cseppfolyósítaná.
Élőben a lemezen tapasztalható rettenetesen kemény, rideg és kíméletlen támadások még sokkal durvábban hatottak, de mivel az Akhlys távolról sem egy sematikus, egydimenziós darálóbrigád, a gyors, vad támadásokat sok kísérteties, felperzselt föld-dallammal tarkították, amelyek szinte ambient-hatása csak növelte a zene egészen végletesen súlyos és komor kisugárzását. A fókusz általában a gitárokon, a gitárjátékon van egy ilyen csapat esetében, azonban külön is ki kell emelnem Eoghan dobos játékát. Elég volt egy pillanat, hogy meggyőzödjünk róla: a dobok mögé született, rendkívül professzionálisan játszott, a dobszerelése is tökéletesen be volt állítva: minden a megfelelő szögben és távolságra. Mozdulatlan felsőtesttel játszott, rendkívül mozgékony karokkal dolgozott, látványosan ütött, élmény volt a cin-játékot hallgatni, a váltásokat, a tempók variálását, és hogy az arányos megszólalás révén mindent jól hallhattunk.
Amikor a négyes maximális tempóval játszott, ott a zajbábel szinte mindent magába szívni látszott, a hangok vihara egyetlen masszív zajöntvénnyé alvadt össze, már-már nem evilági élménnyel szolgált. A rétegzett, változatos apokaliptikus audio-terrort vizuálisan is alátámasztani igyekezett a négyes, ugyanis mindannyian maszkokban voltak, de nem a szokásos mezei kendőkben, mint a legtöbb csapat, hanem egyénileg készített bőrmaszkokban, amelyek valamelyest Hannibal Lecter maszkja és a középkori pestisdoktorok álarcának ötvözetét idézték fel. Mindenesetre félelmetes volt a látvány, egyáltalán nem kínos. Az egészen kíméletlen zene és a rémlátomásra emlékeztető alakok, ha fogalmazhatok így, lenyűgözően nyomasztó összkép közepébe szippantottak bennünket.
Ezzel tökéletes is lenne a beszámoló és az élmény, azonban miután a zenekar az egyórás szett végeztével levonult, a frontember mintha nem találta volna a helyét, furcsán támaszkodott az egyik ládára. Majd bizonytalan léptekkel kivonult, s kiderült – a koncert alatt whiskyt ivott -, hogy masszívan be van rúgva. Nos, ez a játék színvonalán egyáltalán nem érződött, mindenesetre furcsa, ilyen állapotban hogy lehet ilyen precíz zenét előadni. Úgy tűnik, az Akhlys brutális végóra-zenéje a kisebb emberi gyengeségeket és hibákat is maga alá gyűri.
