A jó koncertzenekarokra, a tökös, bulizós rock ’n’ rollra mindig van igény, így kedd este ide vagy oda, az Airbourne fullra pakolta az Akvárium nagytermét. A világ legjobb AC/DC-epigonjai sokszor tették már tiszteletüket az országban, de hogy ennek ellenére nem unja őket a közönség, az teljesen érthető. Ugyanis, ha láttad már valaha élőben a bandát, feltételezem, te sem fogsz vitatkozni velem, mikor azt mondom, az Airbourne maga a megtestesült energia, egy tökéletes koncertzenekar.
Előttük az Asomvel nevű brit csapat melegített, akik ugyan 1993-ban alakultak, illetve négy nagylemez is fűződik a nevükhöz, mégis totál az undergrundban ragadtak. Értsd ezt úgy, hogy kiadó és menedzsment nélkül melóznak, és ahogy az O’Keeffe tesók, úgy ők is saját hazájukból választottak példaképet. Náluk a Motörhead jelölte ki a fő csapásirányt, nem csak zenében, hanem a banda bőrdzsekis, farmeres kiállását tekintve is. Mivel négyen vannak, az embernek eleve Lemmyék kétgitáros, 1984 és 1995 közötti felállása ugrik be róluk, de az Asomvel gitárosainak stílusa is közelebb áll Würzelhez és Phil Campbellhez, mint Fast Eddie játékához. Szóval, ha már kívülről fújod a Motörhead-diszkográfiát, mindenképpen adj nekik esélyt, hiszen tényleg olyan, mintha kiadatlan vagy maxi B-oldalas ’head-dalokat nyomnának. Ralph Robinson karcos, torokgyilkos énekstílusa sem áll messze Lemmyétől, de hogy hogy bírja ezt a megerőltetést estéről estére, azt fel nem foghatom. A zenekar eredeti basszer/énekese, Jay-Jay Winter 2010-ben hunyt el, Robinson pedig pár évvel később állt a mikrofon mögé, de Jay-Jay máig tiszteletbeli ötödik tag náluk; egy dalt neki is ajánlottak a bulin.
Nem szóltak igazán jól – még akkor is túl nyers és zajos volt az összkép, ha ehhez a muzsikához nem is illik a túlpolírozott sound -, de így is maximálisan meggyőztek abban a 40 percben, ami jutott nekik.
A meghirdetett kezdési időpont előtt negyed órával, pontban kilenckor lépett színpadra az Airbourne, a közönség pedig már a szokásos, Terminátor-intró előtt, a színpad mögül bejátszott riffet együtt énekelte velük. Ez nagyjából mutatta is, milyen hőfokon fog izzani az este. Természetesen, ahogy aztán a Ready To Rockkal berobbantak az ausztrálok, úgy robbant fel a nézőtér is, innentől pedig a buli teljes 80 percét egy emberként bulizta és énekelte végig mindenki, annak ellenére, hogy Joel gitárja sokszor annyira sípolt/gerjedt, hogy az embernek szinte kifolyt az agya tőle.
Amellett, hogy a koncert a csapat legfogósabb, legjobb dalaiból nyújtott át egy csokorra valót, még az összes, szokásos közönséghergelő showelemet is bedobták. Joel már a koncert közepén, az ötödikként elővezetett Girls in Black alatt körbevitorlázott a publikumon egy road nyakában ülve, majd szépen szét is vert egy sörösdobozt a fején, ahogy az már csak lenni szokott. Persze semmi új sincs tőlük az ilyesfajta kis produkciókban – tényleg évek óta dobják be ezeket a koncerteken – de egész egyszerűen az egész banda olyan mániákus energiával nyomja végig minden egyes fellépését, hogy egyáltalán nem hat erőltetett egyik akciójuk sem. Ahogy a nagy példakép, Angus, úgy Joel és a többiek is minden egyes koncert első pillanatában igazi rock and roll vadállatokká lényegülnek át, és úgy szántják fel a színpadot, hogy közben párját ritkító feszességgel tolják a boogies rock and rollt.
A sallangmentes, kiváló muzsikát pedig szinte üresjárat nélkül csavarték az arcunkba, a dalokba illesztett, hosszú szólóblokkoknak köszönhetően így annak ellenére is 80 perc fölé csúszott a műsoridő, hogy csak 12 dalt játszottak. Ezek között ott volt a rock and roll életérzés himnusza, a Too Much, Too Young, Too Fast, a mocsok fogós Breakin’ Outta Hell meg a felülmúlhatatlan Stand Up For Rock And Roll is. Az It’s All For Rock And Roll alatt Joel szokás szerint kikevert a banda tagjainak négy Jack-kólát, meg egyet Lemmynek is, amit aztán a közönség soraiban fogyasztott el valaki, de nem maradhatott el a nyakba ülők felé történő szokásos sördobálás sem.
Az i-re a pontot a Runnin’ Wilddal záró, háromszámos ráadással tették fel, a végén pedig az Akvárium közönsége akkora adag pozitív energiával – meg annyi sörrel – feltöltekezve távozhatott, mintha nem is egy borongós kedd este, hanem egy nyári fesztivál ért volna véget. Rock ’n’ roll for life!
–
