(szöveg: Milán Péter)
Objektív okokból kifolyólag csak kb. 15 percet láttam az Afsky műsorából. A teljességgel átláthatatlan lemezözönnek köszönhetően nem ástam bele magam túlzottan az Ole Pedersen Luk által vezetett dán csapat diszkográfiájába, de felületes ismeretség után körvonalazódni látszott, hogy a másfél évvel ezelőtt megjelent Om Hundrede År jól sikerült lemez, érdemes lesz elővenni. A színpadon ködfelhőbe burkolódzott alakokat lehetett látni, a hangzás is a vizuális viszonyokkal állt analógiában, legalábbis hátrébb, ahol én álltam, ennek ellenére a zajos megszólalásból ki-kibontakoztak kellemesnek tetsző dallamok, melyek az Afsky atmoszferikus black metaljának fontos elemeit képezik. Túl sűrűn nem fordul meg errefelé egy ilyen csapat, de tán még sikerül teljes koncerten is elcsípni őket.
Az idén a 30 éves születésnapját ünneplő Kampfar kapcsán vegyesek az érzelmeim, ugyanis kedvelem az első EP-t és a Mellom Skogkledde Aaser debütalbumot, ám ezt követően már nem nagyon győztek meg a lemezeik – tán a Kvass volt még kiugró -, s élőben sem tartom őket igazán erősnek. Leginkább korrektnek mondanám, amit a veterán Dolk-vezette norvégok művelnek, vagyis nem játszanak rosszul, de nincs igazán komoly karizmája, kisugárzása a kvartettnek. Dolk elég egyedi fazon, de a többiek szürke eminenciások, akik előadják, amit kell. Szerepelt a programban néhány régi szám – Norse, Hymne -, ezeket azonnal felismertem, de a program többi része összefolyt a füleimben. A legelején a Ravenheart beazonosítása is beletelt némi időbe.
Dolk a rock/metal-frontemberek nagyon kommunikatív fajtájához tartozik, aki sokat beszél, állandóan hálálkodik a közönség kitartása miatt, s ez a fajta heves érzelemnyilvánítás engem mindig fáraszt. A Kampfar koncerthangzása nagyjából elfogadható volt, pontosabban az idő előrehaladtával azzá kezdett válni, ugyanis nem mindig lehetett kihámozni, mit is játszik Ole Hartvigsen gitáros. Jó párszor láttam élőben a Kampfart, ezúttal is hozták a szokásos középszert. Ami ezután következett, az egy totálisan más szintet képviselt.
Vannak sejtések, amelyek rendre beigazolódnak – ezek elővételezett bizonyosságok -, ezek közé tartozott, hogy tudtam, az 1349 nem fog csalódást okozni. Egy alkalomra emlékszem, amikor jártak nálunk, ez a megboldogult Megapub nevű klubban volt, s akkor is minőséget nyújtottak. Nos, black metalt aligha lehet jobban játszani, mint ahogyan ezen az estén az 1349 kvartettje teljesített. Már a bivalyerősre sikerült The Wolf & The King című új album megmutatta, hogy a norvégok nehéztüzérséggel szerelkeztek fel, de ez a koncert egészen elképesztő szintet ütött meg.
Az új lemezzel és ezzel a fellépéssel – s ez nyilván a turné valamennyi állomására igaz – az 1349 egyetlen határozott mozdulattal visszarántotta a norvég black metalt a középpontba, amit sokáig uralt, s ugyan a ’90-es évek óta nagyon sok minden történt az extrém zenében és a black metalban, erős csapatokban ma sem szenved hiányt Norvégia, számos nagyágyúval rendelkeznek, s az 1349 idén ennek a csatasornak állt az élére.
Mostanában pontosan kezdődnek a koncertek, felsorakozott a négyesfogat, négy egyéniség, akik együtt Norvégia egyik legmordabb, legkomolyabb hadigépezetét alkotják. Ahogy belevágtak a szettbe, az állam azonnal a földön landolt, ugyanis a csapat irgalmatlan pusztítással vetette bele magát a játékba, s ez a lendület egészen az utolsó máspdpercig kitartott. Az a lehengerlő erő és elementaritás, amit a kvartett bemutatott, nem sok csapat sajátja, ami egyrészt magából a zenéből, másrészt az előadásmódjukból fakad. Archaon gitáros mestere hangszerének, ujjai egy pillanatra sem álltak meg a húrokon, élmény volt figyelni, hogy a rendkívül izgalmas új számokban folyamatosan váltogatja a témákat, melyek egy része egyúttal tempóváltást is jelentett.
Élőben még feltűnőbb volt az 1349 old school jellege, ami az arcfestős kiállás mellett abban volt megfigyelhető, hogy milyen sok thrashes riffet facsart ki a hangszerből Archaon, de a remekül eltalált pár másodperces kiállások is a ’80-as évek (thrash/death) metaljából eredeztethetők. Ezek a témák, megtűzdelve egyszerűbb döngetésekkel és tremoló-pengetésekkel eredményezik azt a katlanszerű, brutális black metal-örvényt, ami ennek a csapatnak az egyedi stílusát képezi. Az 1349 feszesebb, élesebb, sarkosabb, thrashesebb, dinamikusabb, kevésbé kísérletező kedvű és atmoszferikus, mint mondjuk a Mayhem, de néhány hangulatosabb rész, akusztikus kezdés ennek a kvartettnek a repertoárjába is befért.
A színpadi megjelenést tekintve mind a négy zenész egyéniség, a bőgős Seidemann nagy fekete kámzsában, szemébe hulló kapucniban játszott, őszes szakállával, festett ábrázatával hatásos halálmadár-kinézettel rendelkezett. A nagy zajban a basszusgitár sokszor elveszett, azonban olykor lehetett hallani a hangszer dörmögését, dúsító szerepét. A csapat másik kiemelt szereplője Frost, akinek a dobolása a zenekar egyik legmarkánsabb vonása. Bámulatos, hogy valaki ötvenegy évesen ilyen kíméletlen tempóval, precizitással és komplexitással tud dobolni. Szálkás, izmos, vékony testalkatával Frost most is úgy néz ki, mintha húszéves lenne, mindenesetre a mai napig ő az egész extrém metal-mezőny egyik legjobb ütőhangszerese. Az olyan tűzből született dalok, mint az Inferior Pathways, az Ash Of Ages, a The God Devourer, vagy a régebbiek közül az I Am Abomination nagyszerűen szólaltak meg élőben.
Ravn, az 1349 arca, hangja a black metal egyik legmarkánsabb frontembere. A számcímek beordításán túl egy szót sem szólt, s előadásmódja amennyire száz százalékig metal, ugyanannyira ennek a műfajnak is maradéktalanul eleget tett. Mozdulatai jellegzetesek, látványos támadó mozdulataival mintha legázolni igyekezne valakit, s közben az irányzat egyik legerősebb vokalistájaként adta elő dörgedelmeit. A tizedmásodpercre egyszerre véget érő számok után mozdulatlanul pásztázta a közönséget, s izzó szemeivel úgy festett, mint egy megszállott alak valamelyik Ördögűző filmből. Amit korábban megjegyeztem, most is érvényes: ezek az arcfestések maszkok, amelyekkel bizonyos személyiségeket vesznek magukra a zenészek. Érdemes megfigyelni, hogy a „civil” arcuk mennyire más, mint ahogyan ezekben a festett rémálarcokban kinéznek.
Bő egy óra játék után vonultak le a színpadról némi kézfogás, köszönetnyilvánítás után. Mostanában nem sok zenekar játszik ennél hosszabban, ami az egyre durvább jegyárak mellett nem éppen pozitívum, azonban egy ilyen zenéből ennyi elég is, no és tekintettel kell lenni a dobosok teljesítőképességére is. Az 1349 jött, látott, és mindent a földdel tett egyenlővé. Megmutatták e műfaj lényegét.
–
(A beszámoló eredetileg az októberi digitális különszámunkban jelent meg.)
