Némi fogalmam volt a 2015-ben alakult Irist felől, diszkográfiájukból meghallgattam a Gloria című idei EP-t, de komolyabban nem mélyedtem el tevékenységükben. Tipikusnak mondható, de minőségnek híján nem lévő alakulatról van szó, ahol számos műfaji kellék elegyedik, keveredik, hogy a végeredmény egy post-metalszerű zenében összegződjék. Ez éppúgy jelenthet post-black metalt, mint post-sludge-ot, s végül is a lényeg mindig az, a hallgatóban miként csapódik le mindez. Nem gyakoroltak rám rossz benyomást, de ennél a műsornál még behatóbb megismerésre lesz szükség.
Tudtam, hogy mire számíthatok a 21. század egyik legjobb doom metalt zenekarától, mivel már kétszer láttam élőben a Pallbearert. Elsöprő erejű volt mind a pár évvel ezelőtti budapesti, mind a Brutal Assault-fellépés, várható volt, hogy ezúttal sem lesz másként. Ehhez képest elég rozsdás hangzással indult a Little Rockból származó kvartett koncertje. Tompán, életlenül szóltak a hangszerek, a gitárokból nem érkezett a kívánt erő, s csak fokozatosan javul a megszólalás, nagyjából a műsor második felére.
A zenekar játékára ugyanakkor nem lehetett panasz. Érdekes kettősség jellemzi a négyest: míg kimondottam introvertált benyomást keltenek a tagok, a zenét teljes mértékben átélik, megjelenésük, mozgásuk is ezt sugallja. Tény, hogy a doom nem egy magamutogató műfaj, de a zenével való „együttmozgás” ez alkalommal is jellemezte a Pallbearer zenészeit. Megjegyezném, hogy a zene nem abszolút „alap-doom”, mint pl. egy Candlemass, hanem kisebb-nagyobb elkalandozások, progresszív törekvések is érződnek, ez a zenekar kreativitását jelzi; hogy a zenét élik és alkotják.
Brett Campbell énekes/gitáros élőben is ki tudta énekelni a témákat, a magas fekvésekkel sem voltak gondjai, remekül szóltak az olyan tételek, mint a nyitó Forgotten Days, a Silver Wings, az I Saw The End vagy a Ghost I Used To Be. Biztos vagyok benne, hogy a Pallbearer még komoly dolgokat fog produkálni; az egyik olyan jelenkori metal zenekart van szerencsénk szemlélni, amely eleven módon formálja a műfajt és önnön pályáját.
A szintén amerikai Elderhez is volt már szerencsém élőben, tőlük is jó teljesítményre számítottam, s kiválót kaptam kézhez. Az új album kiadása előtt álló zenekar rendkívül nívós műsort adott bő 70 percben. Valójában gyenge pontot nem tudnék említeni, beleértve a megszólalást – az első pillanattól kezdve lemezminőségben adták elő hosszú szerzeményeiket. Nick DiSalvo énekes/gitáros a színpad jobb oldalán foglalt helyet, de mikrofonja nem késztette sok feladat elvégzésére. Ugyan az Elder doomos alapú zenéjében is dallamos énektémákat hallunk, ezek száma nem túl magas, így nincs főszerepük az összképben. Az Elder progresszív hajlamai a Pallbearernél is erőteljesebbek, azonban 10 perc fölötti tartammal bíró tételeikben jobbnál jobb témák sorakoznak, így sem öncélúsággal, sem elborult kísérletezéssel nem vádolhatjuk őket. Tény, hogy hosszan szeretnek kifejteni egy-egy kompozíciót, nagyon jól megírt témákkal, riffekkel, témabontogatásokkal élnek, s a hosszú instrumentális szekciók után rendre előhúznak egy dinamikusabb, húzósabb riffet, ami új dimenzióba helyezi az adott dalt, vagy részletet.
Szép összképet nyújtottak, több albumról is játszottak, a legutóbbi lemez, az Omens, két felvétellel is képviseltette magát. Ugyanakkor az átfogó program jelezte, hogy a színvonal egységes az Elder egyre nagyobb diszkográfiájában. Megfigyelhető volt, hogy a négy zenész milyen szép összhangban játszik, egyetlen valódi együttest alkotva prezentálták a tartalmas utazásként is felfogható műveket. S öröm, hogy mindezt a remek arányok, a hibátlan hangzás teljes mértékben támogatta. Szinte folyt, áramlott a zene DiSalvo és társai keze alól.
Mindkét zenekar főattrakcióként állt helyt.
