Kiadó: THESE HANDS MELT / Írta: ZUBOR OLLY / Értékelés: 8

A posztmetal kifejezés (vagy skatulya) rengeteg (elvetemült…) ismerősöm számára még mindig elátkozottnak számít. Való igaz, nem (mindig…) egy ember- és hallgatóbarát műfajról van szó, bár az is tény, hogy azért jócskán akadnak olyan művelői is, akik kifejezetten kellemes alkotásokkal állnak elő.

A hamburgi Drownship egyelőre nem sok alkotást tud felmutatni, köszönhetően többek között annak is, hogy csak 2018 óta létezik. Az Ophis, a Todtgelichter, a Caleya tagjaiból verbuválódott csapat 2021-ben kiadta az A Dirge to a Carrion Heart EP-t, majd két évre rá bevonult a stúdióba, hogy rögzítse a Tidal Passages albumot. 2024 végén pedig elérkezett a nagy pillanat: megjelent a banda első nagylemeze.

Azt, hogy mit fognak szólni az általában fanyalgó ismerőseim az albumhoz, még nem tudom. De az tény, hogy a hamburgiaknak sikerült rendkívül érett produkcióval előállniuk. Persze, mivel posztmetal anyagról van szó, a Tidal Passages befogadása sem egyszerű feladat. De olyan zenei megoldásokat, hangulatváltásokat, és nem mellékesen dallamokat tartalmaz, amelyek miatt érdemes neki egy esélyt adni.

Számomra mindig pozitívum, ha egy extrém vokálokkal dolgozó formáció képes a sikolyokat, üvöltéseket, károgásokat (nevezzük akárminek…) érzelemmel, fájdalommal megtölteni. Nos, Jonas Borchersnél nem is lehetne alkalmasabb frontembert találni arra, hogy előadja ezeket a komoly mondanivalóval rendelkező, a társadalmi összeomlás vagy éppen a belső küzdelmeink témaköreit körüljáró szövegeket, amelyekkel tulajdonképpen nekünk is nap mint nap szembesülnünk kell. Ráadásul, mondandója komolyságának alátámasztásaként a bőgős Edgar Berlies is sokszor bekapcsolódik az ordításokba.

A Tidal Passages simán nevezhető a hétköznapjaink aláfestő zenéjének is. Hiszen, olyan hirtelen érzelmi váltások vannak benne, amelyek velünk is óráról órára, percről percre, másodpercről másodpercre megtörténhetnek. A lemez progresszív jellege pedig nem csak abban merül ki, hogy néha csendesebb vizekre eveznek a srácok, dallamos vokálokkal megspékelve, máskor pedig nyugtalanító módon szállítják zajos témáikat, a reménytelenség érzetét felerősítve. Hanem egy-egy esetben az is előfordul, hogy bizonyos szólamok válnak próbatermi (és ettől még élőbb, még valóságosabb…) hangzásúvá, legyen szó akár Jonas vokáljairól, vagy éppen Wolfram Zarnack dobolásáról.

Ha már az elvetemült ismerőseimet ekéztem, nyilván nem hat újdonságként, ha bevallom, hogy én sem vagyok nagy posztmetalos. De a Tidal Passages albumhoz hasonló alkotások jócskán segítenek abban, hogy felismerjem a műfajban rejlő szépségeket – még ha a szépség fogalmát itt teljesen másképp is kell értelmezni, mint azt a hétköznapi életünk folyamán általában megszokhattuk…