Nem kell ahhoz a Drown is Sulphur zenekari fotóira nézni, elég belehallgatni az új albumukba, hogy konstatáljuk, az olasz srácok a ’90-es évek black metalja előtt szeretnének tisztelegni a szerzeményeikkel. Sőt, az első pár track hallatán fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez nem szimpla tisztelgés, hanem egyfajta versengés is. A sikálós, atmoszférikus témák ugyanis az akkoriban tapasztalt tempóknál is jóval gyorsabban vonulnak fel. Csak néhány brutális, modern hangzású (djentes…), totálisan töredezett ritmusú breakdown jelzi, itt mégis csak egy blackened deathcore formációról van szó. De amúgy hatalmas sebesség jellemzi a korongot – egészen a Lotus című szerzeményig…

A szintén a ’90-es években született híres vámpíros művekből merítkező lemez ugyanis éles fordulatot vesz az epikusnak, vagy ha úgy tetszik, „balladisztikusnak” tűnő szerzeménynek köszönhetően. Az persze nem valószínű, hogy a Drown in Sulphur koncertjein öngyújtók lángjai fogják megvilágítani a közönség könnybe lábadt tagjait, de kétségtelen, hogy a dal meglehetősen éles váltásnak mondható az addig hallottakhoz képest. És ha a folytatásban súlyosbodnak is a szerzemények alaptémái, a sebességre (versenyzésre…) való törekvés már nem domborodik ki annyira.

Arról, hogy a hanghordozó ne váljon szimmetrikusan kétarcúvá, a záró Shadow of the Dark Throne tehet, ahol még egy kicsit aprítják a hangszereket a srácok, mintegy felkészítve bennünket arra, hogy a következő albumokon sem kell lágyulásra, finomkodásra számítani tőlük.