Quincy város fenegyerekei elhozták a tizenegyedik lemezüket, alig egy évvel az előző után! Bevallom, meglepett ez a tempó, mert Ken Casey és csapata az utóbbi időben teljesen jól berendezkedett a négy évenkénti lemezmegjelenésre. Ám nyilván, mint mindenki másnak, nekik is egy csomó szabadidőt eredményezett az ismert okokból való turnélemondások, halasztások és egyebek miatt. Ezt pedig nem másra fordították, mint arra, hogy megvalósítsák egy régi álmukat.
Ez a régi álom pedig nem más volt, mint az, hogy Woody Guthrie énekes/dalszerző fel nem használt szövegeiből és szövegrészleteiből csináljanak egy lemezt. Guthrie elsősorban háborúellenes dalaival vált ismertté, illetve onnan, hogy szolgált is a háborúban (bár harcolni nem harcolt, azt hiszem). A lemez címe is innen ered, ugyanis Woody gitárján szerepelt a „This machine kills fascists” felirat. Mivel Al Barr most éppen nem turnézik a csapattal, illetve nem is vesz részt a zenekar ügyeiben, mert minden idejét leköti beteg édesanyjának ápolása, így a banda nekiállt ennek a szerelemprojektnek. Azt tudni kell, hogy a DM nem először nyúlt Guthrie világához, hiszen a zenekar legnagyobb sikerének számító „I’m Shipping Up To Boston” is az ő egyik szerzeményén alapszik. Ennek sikerén felbuzdulva kereste meg Woody lánya, Nora Guthrie a zenekart, hogy válogasson édesapja hagyatékában, hátha találnak olyasmit, amivel szívesen dolgoznának. Olyannyira találtak, hogy lett belőle 10 új szerzemény, amiket Woody szülővárosában, Tulsában vettek fel, Leon Russel bábáskodása mellett a The Church stúdióban.
Azt már itt szeretném leszögezni, hogy aki az előző 2-3 lemez egyre inkább „öreges”, folkosabb megközelítésével nem nagyon tudott mit kezdeni, az nyugodtan zárja be a cikket és ne is próbálkozzon a lemezzel. A This Machine Still Kill Fascists ugyanis egy teljesen akusztikus, tipikusan amcsi folk/country anyag, nyomokban némi irish folk fűszerezéssel. Itt semmi punkoskodás, semmi vadulás nincsen, helyette a dalok önmagukért beszélnek. Igen, persze, jómagam is tisztában vagyok vele, hogy nem kicsit vagyok elfogult a Dropkick Murphys-zel, és a hosszas bevezetőt is ezért írtam, hogy meglegyen a kontextus a dalok mellé, egyfajta előmagyarázatnak, miért is vagyok oda ennyire ezért az anyagért. A TMSKF ugyanis egy ízig-vérig olyan lemez, amihez már kell egy kis szentimentalizmus, egy kis történelemszeretet, meg egy kis kor. (Nem mintha 35 évesen olyan kurva öreg lennék, de lehet 20 évesen nem kapott volna el ez a cucc ennyire.) Ez a teljesen akusztikus, folkos megközelítés nagyon jót tesz az albumnak, még azzal együtt is, hogy nyilván sokkal modernebbül szól, mint szólt volna 70-80 évvel ezelőtt, mégis teljesen hitelesen és szerethetően hozza a korszellemet. Egyetlen dolog van, ami kicsi hiányérzetre adhat okot egyeseknek, az az, hogy az irish folk elemek szinte teljesen hiányoznak és a lemezről csak és kizárólag Ken Casey hangja miatt tudni, hogy a bostoni huligánok műve. Baj ez? Zavaró? Nekem egy cseppet sem. Olyannyira nem, hogy a 11 Short Stories of Pain & Glory-n is sokkal könnyebben elkaptak már az ilyen lazább, kevésbé karcos, kevésbé punkos, sokkal inkább a folk felé hajló dalok. Persze, vannak pillanatok, amikor felsejlenek a megszokott, „írületes” dallamok is, amire a legjobb példa a Never Git Drunk No More, amiben Ken duettet énekel az angyalhangú country énekesnővel, Nikki Lane-nel. Nálam ez túlzás nélkül a lemez egyik legszebb pillanata. De szerintem könnyebben sorolnám fel, mik azok, amik nem működnek annyira, ám bárhogy erőltetem az buksimat, igenis az összes dal rendben van. Nyilván vannak kiugró pillanatok, az előbb említett duetten kívül is. Az egyik ilyen, a lemez legnagyobb slágere, a Jerry Lee Lewis újabb kori lemezeit megidéző Cadillac, Cadillac, vagy a Bob Dylan dalaira hajazó The Last One, és ha nem figyelek oda, felsorolom a többi dalt is. Főleg, hogy sikerült egy olyan soundot kerekíteni a lemeznek, amit csak dicsérni lehet. Kimondottan nagy öröm, hogy ennyire természetes és organikus a sound, mint a már említett 11 Short Stories esetében is volt.
Nem is akarom tovább szaporítani a szót, mert lassan több idő lesz elolvasni a cikket, mint meghallgatni a lemezt! (Bő 30 perc az egész.) Ha csak annyi értelme lenne ennek az anyagnak, hogy olyanok is megismerik Woody Guthrie nevét és talán a munkásságát is, akik eddig nagy valószínűséggel nem is hallottak róla sosem, már megérte felvenni és kiadni. Ám nekem határozottan az a véleményem, hogy ha kicsit hagyjuk magunkat, akkor ez a lemez bizony varázslat, nem kicsit. Remélem, pár dal bekerül a koncertprogramba is! Alig várom, hogy február 7-én megnézhessem a bandát a Barba Negrában, főleg, hogy ott lesz a The Rumjacks és a Pennywise is! Ott tali!
10/10. Szemernyivel sem kevesebb.
