Kevés előadó testesíti meg úgy a heavy metal szellemiségét, mint Doro Pesch. Miután lehengerlő energiájával felrobbantotta a Sweden Rock színpadát, lehetőségünk nyílt egy rövid beszélgetésre a hihetetlenül kedves és legendás Metal Queennel. Interjúnkban visszatekintett négy évtizedes pályafutásának csúcsaira és mélypontjaira, beszélt a metal iránti töretlen szenvedélyéről, valamint megosztotta, mire számíthatnak tőle a rajongók a közeljövőben – új zenéktől kezdve, különleges kiadványokon át egy Lemmy öröksége előtt tisztelgő lemezig.
Szöveg: Kiss Daniella · Fotó: Merlin Morzeck, zenekari archívum
–
A legutóbbi albumod, Conqueress – Forever Strong and Proud, már a nevével is egy erőteljes üzenetet közvetít. Mi inspirálta ezt a címet és a lemez témáit?
„Valójában az album borítója adta az ihletet. A kedvenc festőm, Geoffrey Gillespie készítette, aki már a Triumph and Agony óta az összes lemezborítónkat festette. Elmondtam neki, hogy új albumon dolgozom és megkérdeztem, lenne-e kedve borítót készíteni hozzá, mire azt válaszolta, hogy már csinált is valamit. Amikor elküldte, láttam, hogy az egyik kedvenc fotómat választotta ki és egy lenyűgöző festménnyé alakította. Apró részleteket is belecsempészett, például szlogeneket és neveket, és az egyik a conquistador (azaz hódító) volt. Szerintem szuperül hangzott, de rájöttem, hogy nem biztos, hogy mindenki érteni fogja, mivel spanyolul van. Az angolul és németül beszélő rajongóknak valami egyértelműbbet szerettünk volna. Így jött szóba a conqueror, aztán ennek a női változata, a conqueress.
Nem szokványos szó, de mégis jól érthető és amikor megláttam a festményt, tökéletesen illett hozzá. Így született meg a Conqueress – Forever Strong and Proud cím. Egyfajta üzenetet akartam megfogalmazni ezzel, mert már olyan régóta csinálom ezt, rengeteg nehézségen mentem keresztül, de még mindig itt vagyok. Sok mindent ’meghódítottam’ az évek során.
A kezdetekkor a metalt még nem igazán fogadták el és lenézték a metalosokat. A ’80-as években, ha valaki hosszú hajjal és szegecses övvel ment be egy étterembe, simán kidobták, mert azt hitték, szét fogja verni a helyet. (nevet) Ma már ez nem így van, de akkoriban tényleg küzdeni kellett – a zenédért, a zenekarodért, a lemezszerződésért. Mindenedet bele kellett tenni. Sosem gondoltam arra, hogy feladjam, de tudom, hogy sokan körülöttem azt mondták, hogy ez túl sok nekik, nem bírják tovább.”
Nemrég ünnepelted a pályafutásod negyvenedik évfordulóját a metal világában. Gondoltad volna a Warlock korai éveiben, hogy több, mint négy évtized múlva is színpadon leszel és új albumokat adsz ki?
„Egyáltalán nem. Miután kiadtuk a második, Hellbound c. lemezünket – ami most már maga is negyvenéves – teljesen kiégtem. Akkoriban még nem is létezett ez a szó, de pontosan ez történt. Azt hittem, képtelen leszek újra lemezt készíteni, mivel annyira megterhelő és stresszes volt. Őszintén szólva azt hittük, a banda legfeljebb öt-hat évig fog tartani. De itt vagyunk, negyven évvel később, és még mindig tart a lendület. Tényleg igaz az a mondás, hogy »ami nem öl meg, az megerősít«. Ha valamit igazán akarsz, képes vagy túllépni az akadályokon és menni tovább.
Nagyon korán eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Már három évesen tudtam, hogy egész életemben zenélni szeretnék, így 15 éves koromban meg is alapítottam az első zenekaromat. Eleinte még nem is sejted, milyen varázslatos lehet a kapcsolat a közönséggel. Csak próbáltok egész nap, aztán végre színpadra lépsz és látod, hogyan élik át az emberek a zenédet – hogyan ad nekik erőt és pozitív energiát – és akkor jössz rá, milyen különleges és szent ez a kapcsolat. Ez tényleg a legjobb érzés a világon.
Persze, voltak nehézségek is. Egy időre el is veszítettük a Warlock névhez fűződő jogokat. Olyan emberek, akiket a barátainknak hittünk sok mindent elloptak tőlünk, köztük a nevet is. Ahogy jött egy kis siker, egyesek teljesen elvesztették a fejüket. Húsz évig harcoltam, hogy visszaszerezzem a jogokat. Ezalatt többen kiléptek a bandából. A basszusgitárosunk volt az első, aki úgy döntött, hogy kiszáll, mert elege lett mindenből. Szerintem soha többé nem vett basszusgitárt a kezébe, teljesen kiábrándult. De én mindig tudtam, hogy folytatni akarom.”
Ha már a kihívásoknál tartunk, az egyik első nő voltál a heavy metal színtéren. Úgy érzed, hogy keményebben kellett küzdened a fériakhoz képest, hogy komolyan vegyenek, különösen ilyen fiatalon?
„Olyan fiatal voltam, hogy nem is tudatosult bennem, hogy szinte az egyetlen nő vagyok a színtéren. Az összes példaképem férfi volt – Rob Halford, David Coverdale, Lemmy, Ronnie James Dio – de ez engem egyáltalán nem zavart. Később a sajtó kezdte ezt hangsúlyozni, például hogy én voltam az első nő, aki fellépett a Monsters of Rock fesztiválon. Mindezek ellenére én sosem tekintettem másként magamra, mindig csapatjátékos voltam.
Az igazi harc mindig a zenéért folyt, a zenekarodért és a metalért, különösen egy olyan korban, amikor ezt a műfajt még nem igazán fogadták el. Mi voltunk a kívülállók, az esélytelenek. Később viszont már menőnek tartottam, hogy nem vagyunk a mainstream része. A kiadók mindig azt mondták, hogy a popelőadók sokkal több lemezt adnak el, de mi egy metalzenekar voltunk – a kettőt nem is lehet összehasonlítani, teljesen más világ volt.
Nőként mindig tisztelettel bántak velem. Az első turnénkon a Judas Priesttel, majd később a W.A.S.P.-pel és Ronnie James Dióval is mindenki rendkívül kedves volt. Játszottunk a Scorpions, a Motörhead és a Saxon előtt is, és mindenhol éreztem a támogatást, különösen Lemmy és Dio részéről, de tényleg mindenki mellettem állt. A Metallicával is együtt játszottuk az elején és ők is nagyon rendesek voltak, haverként bántak velünk. Sohasem éreztem magam másodrangúnak csak azért, mert nő vagyok, ez sosem jelentett problémát számomra.”
Az évek során számos legendás bandával turnéztál vagy dolgoztál együtt. Van olyan emlék, amire mai napig mosolyogva gondolsz vissza, vagy amit sosem fogsz elfelejteni?
„Persze, rengeteg! Tudod, Lemmy volt a legjobb barátom. Életem első duettjét is vele énekeltem 2000-ben. Két számot vettünk fel együtt a Calling the Wild lemezemre és gyakorlatilag éjjel-nappal a stúdióban voltunk. Lemmy soha nem akart aludni! (nevet) Éjszakánként autókáztunk, ő mellettem ült, cigizett és együtt énekeltünk. Megmutatta az összes kedvenc lemezét, és csak hallgattuk őket a CD-lejátszón, miközben róttuk az utakat. Két teljes hetet töltöttünk így együtt. Csodálatos volt. Ő volt a legmenőbb ember, akit valaha ismertem.”
Igaz, hogy Lemmy tiszteletére egy különleges albummal készülsz?
„Igen, igaz – bár ez még titok! Már ötletelünk rajta egy ideje, valami igazán különlegeset szeretnénk csinálni. Egyfajta tribute lenne Motörhead-dalokkal, több ismert előadó közreműködésével, akiket mindenki szeret, de most még nem árulhatok el többet. Majd, ha eljön az ideje, hivatalosan is bejelentjük.”
Régóta nem jártál Budapesten. Számíthatnak a magyar rajongók egy újabb Doro-koncertre a közeljövőben?
„Igen, igen, abszolút! Még nem tudom pontosan mikor, de hamarosan. Imádok Magyarországon játszani. Rengeteg szép emlékem van onnan. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor dermesztően hideg volt, és a turnébuszból kinézve láttam, hogy már reggel 10-11 körül metalosok sorakoznak a helyszín előtt. Fejhallgatóval a fejükön headbangeltek, teljes erőbedobással. Egy ponton még azt is meg tudtam mondani, hogy valószínűleg a Hellbound számot hallgatták. Aztán este 10-kor, amikor színpadra léptünk, ugyanazokat az arcokat láttam az első sorban. Elképesztő volt, nagyon megható és szívhez szóló élmény. Az egyik legkedvesebb emlékem. Le is videóztam, még mindig megvan a telefonomon. Szóval mindenképp szeretnénk hamarosan visszatérni.”
Végezetül, mi várható tőled mostanában? Esetleg új zene, turné, meglepetések?
„Pár nappal ezelőtt rendeztük meg az első Metal Queen Cruise-t és már tervezzük is a következő hajóutat jövő júniusra. Írtam is egy különleges dalt hozzá, Warriors of the Sea címmel, és egy folyadékkal töltött, limitált példányszámú bakelit verziót is szeretnénk kiadni belőle, hogy igazán különleges legyen. A hajós buli hatalmas siker volt – nem is számítottam rá –, ráadásul emberek a világ minden tájáról eljöttek, többek között az USA-ból, Angliából és Franciaországból. Elképesztő volt. Németországban hajóztunk a Rajnán, gyönyörű, régi kastélyokkal körülvéve.
Emellett dolgozunk a Wacken fesztiválon rögzített 40 éves jubileumi koncert különkiadásán, ami tartalmaz Blu-rayt, CD-t, bakelitet és egy fotóalbumot – ez mind jövő év elején jön majd ki. Rengeteg fantasztikus vendég lépett fel velem, például Joey Belladonna, Mille Petrozza, Alissa White-Gluz és Angela Gossow – mindannyian nagyon odatették magukat. Most épp ezen dolgozunk, aztán valószínűleg jön egy új lemez is jövőre. Ez a terv. Imádok dolgozni és tudom, hogy képes vagyok rá. Csak boldoggá akarom tenni a rajongókat és pozitív energiát adni nekik – különösen manapság, mivel úgy érzem, most ez fontosabb, mint valaha.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
x
