Kiadó: WINDING STAIR RECORDS/FIADH PRODUCTIONS / Írta: MILÁN PÉTER / 8
Harmadik albumához érkezett az amerikai, pontosabban Portlandben székelő Dolven, mely egyben az első, amellyel találkozok. A fő dalszerző Nick Wusz (Travellers Rest), aki mellett olyan zenészek foglalnak helyet, mint az Agalloch basszusgitárosa, Jason Walton, valamint az Agalloch újdonsült dobosa, Hunter Ginn. A Dolven zenéjének ugyanakkor csak áttételesen van köze a metalhoz, ugyanis az In My Grave…Silence teljes egészében akusztikus zene. Érdekesség, hogy a promólapon akusztikus doomnak nevezik a Dolven stílusát, ami valójában helytálló megjelölés.
Mint tudjuk, a doom metal olyan zene, melynek világa, víziói, hangulata túlmutat a pőre metalon, a „fémzenén” mint olyanon, amennyiben ténylegesen képes felülmúlni önmagát, ami minden komoly művészeti alkotás ismérve. Ilyen értelemben a hangszerelés nem a legfontosabb tényező, mivel, amit az alkotás maga megidéz, az messze felette áll technikai és puszta esetlegességeken, alacsonyabb fokon megjelenő aspektusokon. Ennek fényében a Dolven művészetével rokon 40 Watt Sun a mai napig doom-zene, még akkor is, ha az angolok már csaknem teljesen akusztikusan játszanak. A világ, amit láthatatlanul, a hangok segítségével megalkotnak, beleillik a doom-éthoszba.
Ha felidézünk magunkban remek doom-lemezeket, előadókat, legyen az My Dying Bride, korai Anathema, Candlemass, Revelation stb., előjönnek a szebbnél szebb akusztikus momentumok, akár gitárral, akár zongorával adták elő ezeket. A Dolven zenészei akusztikus gitárral, basszusgitárral, valamint esetenként dobokkal adják elő a hétszámos album egészen intim, introspektív, megnyugvást sugárzó zenéjét. A cím sokféleképpen értelmezhető, ráfogható, hogy „pesszimista”, mivel a modern (nyugati) ember képtelen a halálhoz normálisan közelíteni – mivel az élethez sem tud. Ezzel szemben a lemezcím értelmezhető úgy is, hogy a sír egy kapu, melyen túl egy másik lét kezdődik, ami minden téren más „lesz”, mint a földi, de az „itt és most”-nak oroszlánrésze lesz annak milyenségében. Wusz hangszere viszi a prímet a természetszerűleg nem túlbonyolított szerzemények ívének felrajzolásában, s olykor bizonyos Jori Apedaile szomorkás, néha fátyolosnak tűnő, ám nem erőtlen hangja is felcsendül.
Nem szeretek ilyen kifejezésekkel dobálódzni, de akár meditatívnak is nevezhetnénk a Dolven zenéjét, ugyanis a finoman lüktető dobok, az egyes részeknél szinte homogén hangárammá összeálló akusztikus hangok, valamint az egész produktumra jellemző egyenletes, „egynemű” hangulat, ami legfeljebb enyhe fodrozódásként írható le a nyugodt állóvíz felszínén, képes fókuszálni az ember, a hallgató figyelmét. Érdemes azzal a témával ismerkedni, amire az album címe utal. Helyesen megélve elillannak az olyan mondvacsinált ellentétpárok, mint „pozitív-negatív”, „boldog-szomorú”, vagy éppen „világos-sötét”. Az igazság ezek felszámolásán túl van.
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámban jelent meg.)
