A Dødheimsgard a régi norvég black metal-színtér egyik utolsó túlélője, de talán az sem lenne túlzás, ha azt mondanám, hogy ez a csapat már születése pillanatában túlélő volt. Mindezt tetézve nem úgy kell a zenekarra gondolni, nem úgy kell érteni a „túlélést”, hogy sikerült átmenteniük magukat a 21. századra, „futottak még” bandaként valahogy elvegetálnak a jelenkor meghatározó underground formációi között. Még véletlenül sem. Olyannyira nem erről van szó, hogy a Vicotnik, egyetlen ős-tag által működtetett Dødheimsgard a mai napig leckék tucatjait adja a fiatalabb BM-csapatoknak.
Annak idején a norvég hullámmal bukkant fel a Dødheimsgard, egyetlen demóval jelentkeztek be a forrongó színtérre. A Kronet Til Konge debütalbum 1995-ben jelent meg, s ugyan a nagyon nyers zene masszív Darkthrone-hatásokkal bírt (ekkor Fenriz is a Dødheimsgard tagja volt), egyúttal sajátos intenzitás és hangulat jellemezte az anyagot. A Monumental Possession old-school thrash-sel ötvözte a dühödt norvég black metalt, és a kitűnő lemez amiatt is emlékezetes, hogy a három különböző énekes milyen vokális extrémitásokat vonultatott fel. Vicotnik beteg hangja elvitte a pálmát, de Aldrahn is remekelt. A ’99-es 666 International pedig mintha egy másik zenekar műve lett volna. A mai napig nehéz szavakat találni az albumra, bizonyos tekintetben ma is ugyanolyan úttörő anyag, mint 1999-ben volt. Hosszú idő elteltével jött a Supervillain Outcast, ami talán a legszerényebb lemezük, de tekervények terén mutatott különös dolgokat.
Eltelt újabb nyolc év, megjelent a visszatérő album: A Umbra Omega. Sokszor meghallgattam, de állíthatom, hogy a mai napig nem tudtam teljesen kiismerni a pazar lemezanyagot. Sejtettem, hogy nem lesz egy-két éven belül új Dødheimsgard-album, főleg, hogy Vicotnik egy Dold Vorde Ens Navn nevű csapatot is életre hívott régi harcostársakkal, ezenkívül a Dødheimsgard mindig a minőségről és nem a mennyiségről szólt. Nem sok olyan zenekar van a black metalban, amelynek minden lemeze ekkora mértékben különbözne a többitől – szinte minden megjelenés egy-egy újradefiniálással egyenlő (nem megfeledkezve a Satanic Art EP-ről sem).
Örvendetes módon idén új Dødheimsgard-albummal gazdagodik a paletta, s nem kérdés, hogy a csapat zenei diadalútja újabb állomással lett színesebb, értékesebb. Bizonyos értelemben a Black Medium Current a folytatása az A Umbra Omega albumnak, másrészt a régi tapasztalatok felhasználásával, de új területeket vett birtokba a norvég társaság. Ha valakinek még kétségei volnának afelől, hogy a metalon belül a black metalban van a legnagyobb kreatív erő, ez a lemez egyedül képes minden kétkedést eloszlatni. A tagság valamelyest átrendeződött, Aldrahn sajnos kilépett az előző album után, Myrvoll lett a dobos, a korábban session-tagként bőgőzött Lars-Emil Måløy pedig rendes basszusgitárossá lépett elő, tudomásom szerint.
Megfigyeléseim szerint a Black Medium Current anyaga, amennyire őrzi a norvég black metal alapjellegzetességeit, mint például a félreismerhetetlen tremoló-gitározás, annyira tágította is a látómezejét. Kevésbé zaklatott ez az album, mint az A Umbra Omega, gyors részekből is kevesebb van, viszont a norvégok tárt karokkal fogadtak egy egész sor zenek hatást, amelyek szerves részeivé váltak az eleve nagyon változatos Dødheimsgard-hangzásképnek. A Black Medium Current black progresszív metal, ami felvonultatja a műfaj norvég hagyományait, egyúttal továbbra is nyújtogatja a csápjait, hogy új táplálékforrások felé nyisson. A Det Tomme Kalde Mørke áll a legközelebb a „tiszta” norvég black metalhoz, de ezt is a saját benső nyelvén adja elő Vicotnik zenekara. Felsorolni is nehéz lenne a temérdek zenei csemegét, ami koherens egésszé gyúrva felvonul ezen a nagyszerű albumon. A nyitó Et Smelter tíz percben el is kezdi az értő hallgató elkápráztatását, olyan rugalmasan olvadnak össze a zenei elemek a Dødheimsgard művészi vegykonyhájában. A progresszív rock, az indusztriális elemek, a Jean-Michel Jarre-ra emlékeztető billentyűs „varázslások”, a ’70-es évek hatását idéző prog-”bűvészetek”, a legkülönfélébb énekstílusok felvonulása egy olyan zenei alkímiát tár elénk, ami nemcsak most párját ritkító, de bármely korszakban, régióban, színtéren, közegben az lenne.
A szellősebb, dallamos részek, az atmoszferikusok széleskörű alkalmazása, a zongorás részek egyrészt kontrasztot alkotnak a vérbő black metal-kitörésekkel, másrészt talán az eddigi legkiegyensúlyozottabb Dødheimsgard-albumot eredményezik. Túllépve klasszifikációkon, műfajokon, hatásokon, és egyebeken: a Black Medium Current egészen kimagasló színvonalú zene, minimum ‘Az év lemeze’ kategória.
