Kevés zenekar testesíti meg olyan hitelesen a valódi rock ’n’ roll nyers erejét és vagányságát, mint a Dirty Honey. Aerosmith-hangzású riffjeik és a Guns N’ Roses korai, féktelen lendületét idéző színpadi jelenlétüknek köszönhetően a Los Angeles-i négyesfogat mára az egyik legautentikusabb bandaként ismert, akik életben tartják a klasszikus rock szellemét. Megállás nélkül turnéznak, az egyik daluk bekerült a nagysikerű Minecraft-filmbe, közben pedig egy koncertlemezt is kiadtak – és úgy tűnik, még mindig nem találják a féket. A Rock for People fesztiválon beszélgettünk John Notto gitárossal és Marc LaBelle énekessel.
—Szöveg: Kiss Daniella · Fotó: zenekari archívum
A When I’m Gone című dalotok bekerült az új Minecraft-filmbe. Hogyan jött ez a lehetőség és mi volt a reakciótok, amikor megtudtátok a hírt?
Marc: „Teljesen véletlenül történt az egész. A film vágója a rajongónk volt, és ő dobta be az ötletet. Eredetileg egy Billy Idol-dalt szántak a jelenethez, de a rendező inkább egy klasszikus rockot idéző, azonban modernebb hangzásra vágyott. Ekkor javasolt minket a vágó – pontosan tudta, mit keres a rendező, és úgy gondolta, tökéletesen passzolnánk. Mivel az albumainkat Ausztráliában vettük fel, a film pedig Új-Zélandon készült, ráadásul a vágó is ausztrál volt, már hallott rólunk. Betette a számot a jelenetbe, és a rendezőnek azonnal megtetszett. Mi nem is pályáztunk erre, tulajdonképpen fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán szóba kerültünk. Elkérték tőlünk a felvételi sávokat is, és végül még külön rögzítettünk is hozzá néhány részt. Teljesen rugalmasak voltunk és mindenben segítettünk, amire csak szükségük volt.”
John: „Sokat segített, hogy a vágó hitt bennünk és jó pozícióban volt ahhoz, hogy összehozza nekünk ezt a lehetőséget. Minket is teljesen meglepett – a lehető legjobb értelemben. Különösen akkor lettem izgatott, amikor láttam a végleges változatot. Mindig király amikor egy filmben szerepel a dalod, de ez most valahogy más volt. A szám tökéletesen passzolt a jelenethez, aztán látni Jason Momoát a képernyőn és tudni, hogy a stáblista alatt is hallható lesz – akkor jöttem rá igazán, mennyire különleges ez. Néha kisebb költségvetésű filmek egyszerűen csak beteszik a zenédet, ami persze szintén tök jó, de ez most már egy egészen másik liga volt.”
Nemrég a Jimmy Kimmel Live! műsorában is előadtátok ugyanezt a dalt, ami hatalmas mérföldkő. Milyen élmény volt egy országos TV-adásban fellépni?
John: „Nagyszerű volt. Bár technikailag előre felvették, mi élőben játszottunk, szóval így is nagyon izgatottak voltunk.”
Marc: „Az egész kicsit olyan volt, mint egy videóklip forgatása; nem volt közönség, így más volt az energia. De volt ott pár stábtag, menedzsment, néhány rajongó – összesen talán harminc ember –, szóval azért mégis volt kinek játszani. Amint elindult a kamera, teljesen belemelegedtünk. Nekem csak akkor esett le igazán, mekkora dolog ez, amikor adásba került. Több üzenetet kaptam miatta, mint bármi más kapcsán korábban. Szinte mindenki írt, akivel valaha találkoztam.”
John: „Ez számunkra tényleg óriási dolog volt. Előtte kicsit izgultam is, de amint meghallottam az erősítőm hangját és elkezdtünk játszani, tudtam, hogy ez nagyot fog ütni. Sokáig nem kerültünk be az ilyen menő késő esti műsorokba – konkrétan nem utasítottak el minket, csak valahogy nem jött össze, pedig a sajtósunk évek óta próbál bejuttatni minket például a Saturday Night Live-ba. Szóval volt bennem némi kétely, hogy van-e itt keresnivalónk, de amint belekezdtünk, tudtam, hogy le fogjuk tarolni a színpadot, és rögtön otthon éreztem magam.”
A legutóbbi interjúnk óta megjelent egy koncertalbumotok, amire a rajongók már régóta vártak. Miért most jött el ennek az ideje?
Marc: „Körülbelül 65 koncertet vettünk fel az elmúlt években, így hatalmas archívumunk volt, amiből válogathattunk.”
John: „Ez olyan kettő az egyben húzás volt – új felszerelésre volt szükségünk, és Marc olyan keverőpultot választott, amivel rögzíteni is lehet. Úgy voltunk vele, hogy akkor miért ne vegyünk fel minden koncertet? Nem volt még kész új stúdióalbumunk, de rengeteg élő anyag állt a rendelkezésünkre – ráadásul az élő show mindig is kulcsfontosságú része volt a hírnevünknek. Bár végighallgatni az összes felvételt pokoli volt. (nevet) Valószínűleg ez volt a legkevésbé élvezetes lemezkészítés számomra. A pozitív oldala viszont az, hogy most van valami, ami ízelítőt ad abból, hogyan szól élőben a Dirty Honey. Remélhetőleg ez még több embert csábít majd el a bulijainkra.”
A koncertlemezek nem mindig adják vissza az élő fellépés hangulatát. Mire figyeltetek, hogy ez mégis úgy szóljon, mint egy valódi Dirty Honey-show?
Marc: „Számunkra ez az attitűdről szólt. Nem a tökéletességre törekedtünk, hanem inkább azt akartuk, hogy átjöjjön a dalok stílusa és energiája. Az élő zenélés egyik öröme, hogy tudsz variálni, finomítani azokon az apró részleteken, amiket stúdióban talán másképp vettél volna fel. Ez a lemez lehetőséget adott arra, hogy ezeket az apró módosításokat megmutassuk. A Won’t Take Me Alive egy olyan verziója került fel, ami visszahallgatva egyszerűen brutálisan jól szól.”
John: „Igen, bárcsak úgy vettük volna fel anno a stúdióban azt a számot, ahogy most játszom élőben. Sokkal rockosabb lett. A stúdióverzió is jó, de akkoriban még friss volt a dal. Ugyanez a helyzet a California Dreamin’-nel – van benne egy riff, ami az eredetiben nincs, de most már mindig beleteszem, és imádom. Ha évekig játszod a saját dalaidat, azok természetesen fejlődnek, és ez a fejlődés nagyon jól érződik a koncertlemezen.”
Kezdetektől fogva büszkén független banda vagytok, még most is, hogy egyre magasabb szintekre léptek. Most, hogy idáig eljutottatok, továbbra is úgy érzitek, ez a legjobb út a Dirty Honey számára?
John: „Szerintem Marc és én ezt kicsit máshogy látjuk. Én inkább semleges vagyok ebben a kérdésben. Az, amit most csinálunk, működik, és büszke vagyok rá, hogy eddig a saját erőnkből jutottunk el. Ha jönne egy lemezszerződés egy kiadótól, akkor annak tényleg egy nagyon komoly ajánlatnak kellene lennie, hogy megérje, mert rengeteg kontrollt veszítenénk el, és ez óriási kockázat.”
Marc: „Igen, rengeteg pénzt kéne adniuk, mert ők el is viszik az összeset.”
John: „Pontosan. Amikor aláírsz egy lemezszerződést, gyakorlatilag lemondasz az albumból származó bevételekről. A remény az, hogy így annyival ismertebbé válsz, hogy a megnőtt koncertjegyeladások végül visszahozzák a pénzt. Mivel nekünk nincs hagyományos lemezszerződésünk, egész jól állunk a saját feltételeink szerint. Ha így folytatjuk az építkezést, egyszer talán jön egy olyan ajánlat, ami már számunkra is előnyös lehet. De ha nem, akkor lehet, hogy mi leszünk azok, akik kijátsszák a rendszert, és kiadó nélkül jutnak el az arénaszintig. Nagyon gazdagok lennénk – csak képzeld el, hogy a saját mesterszalagjaid 100%-a a tiéd, miközben estéről estére 20 ezres arénákat töltesz meg. Szerintem valószínűleg valamelyik kiadó embere eltenne minket láb alól.” (nevet)
Ma ismét a Guns N’ Roses előtt léptek fel, akikkel korábban már turnéztatok is. Van valami vicces vagy meglepő sztoritok arról az időszakról?
Marc: „Őszintén szólva eddig csak jó élményeink voltak velük. Múlt héten például Olaszországban sikerült egy kicsit együtt lógnom Slashsel és Axllel is, ami még mindig teljesen hihetetlen számomra. Elképesztő élmény volt ott lenni Firenzében és velük bandázni. Remélem, ma este szétzúzzák a színpadot és utána talán együtt ünnepelhetünk egy kis tequilával vagy bármi mással, amit Axl szívesen iszik.”
Szóval, nincs semmi vad sztoritok, amit megoszthatnátok?
John: „Slash már jó ideje tiszta, szóval már nem igazán vadul. Eljutott arra a pontra, ahol egyszerűen beismerte, hogy mindent megélt, amit csak lehetett, túl van a legőrültebb időszakon. Ma már inkább munkamániás. Hihetetlen, hogy sosem áll le – egyszerre három projekten dolgozik, ami elképesztően inspiráló. Amúgy sem tűnnek már annyira vadnak, bár Axlről nem tudok biztosat mondani… van egy olyan érzésem, hogy akkor szabadul el igazán, amikor egyedül van.” (nevet)
Marc: „Szerintem eljön az a pont egy rocksztár életében, amikor maga a koncert lesz a legnagyobb élvezet. Kivéve persze… (kacsint) Miután már mindent ezerszer megtapasztaltál a világon, rájössz, hogy van egy dolog, amit a legtöbben sosem élhetnek át: az az érzés, amikor 50 ezer ember előtt állsz a színpadon. Amikor ez tudatosul benned, az lesz az igazi adrenalin.”
Az utóbbi időben szinte megállás nélkül úton vagytok – még mindig nem találjátok a féket. Van valamilyen rutinotok vagy szokásotok, ami segít túlélni a turnézást?
Marc: „Most volt egy körülbelül hat hónapos pihenőnk, ami remekül jött, hogy feltöltődjünk. Otthon voltunk Kaliforniában, pihentünk, egészségesen éltünk, edzettünk, hogy újra formába lendüljünk a következő körre. Bár szerintem John inkább az ivóállóképességén dolgozott.” (nevet)
John: „Eleinte jó szándékaim voltak, de olyan hosszú volt a szünet, hogy végül újra belecsúsztam a bulizásba.” (nevet)
Marc: „A mostani menetrend sokkal kevésbé brutális, mint az első európai turnénkon. Akkoriban akár öt koncert is volt zsinórban, aztán a szabadnapon jött egy 16 órás buszút. Most általában maximum három fellépés van egymás után, és ez rengeteget számít.”
John: „A túlélés kulcsa az alvás. Komolyan. Ha kihagyok egy teljes éjszakát, tuti lebetegszem. Szóval gyerekek, aludjatok rendesen! Ha Axl Rose-zal buliztok reggel hatig, akkor aludjatok legalább délután háromig — az is jobb, mint a semmi. Az alvás a túlélés záloga az úton.”
Sokan mondják, hogy ti hozzátok vissza a valódi rock ’n’ rollt. Éreztek emiatt valamilyen nyomást, vagy inkább büszkeséget, amiért ti viszitek tovább ezt a fáklyát a mostani generációnak?
John: „Igen, abszolút. Egyszerre szeretem és utálom. Nagyon jó érzés, hogy jelentünk valamit az embereknek, de közben utálom, ha beskatulyáznak. Mindig próbáljuk feszegetni a határokat, hogy friss maradjon a zenénk, anélkül hogy elveszítenénk azt, amiért a közönség szeret minket. Gyakran beszélgetünk erről: van egy jellegzetes hangzásunk, de ez könnyen börtönné válhat, ha nem vigyázunk. A trükk az, hogy kicsit mozgatni kell a falakat, de nem szabad ledönteni őket teljesen.”
Mi jön most a turné után? Várható új zene, vagy továbbra is a koncerteké a főszerep?
Marc: „Egy új stúdióalbum biztosan érkezik, vagy még az év végén, vagy jövő év elején, szóval mindenképpen számíthattok új zenére.”
Végezetül, ha visszautazhatnátok az időben bármelyik ikonikus rockpillanathoz, hogy átéljétek, mi lenne az?
John: „Az első, ami eszembe jut, az az 1967-es Monterey Pop Festival.”
Marc: „Én valószínűleg a ’94-es Woodstockra mennék, hogy lássam az Aerosmith koncertjét – valamiért oda húz a szívem.”
John: „Lehet, nekem is a Woodstockot kellett volna mondanom. Sőt, talán inkább egy egész korszakba mennék vissza – mondjuk a Nixon-érába, ’69 és ’74 közé. Nem azért, mert Nixon nagy kedvencem lenne, hanem mert akkor volt csúcson a Zeppelin, Hendrix, Cream, Janis Joplin… a rock ’n’ roll virágkorát élte. Ott lehettél a Monterey Popon, Woodstockon. Az egész kultúra egyszerre volt kaotikus és lenyűgöző. Az volt az igazi aranykor.”
–
TARTALOM
–
AMORPHIS 100
ARJEN ANTHONY LUCASSEN 90
BETWEEN THE BURIED AND ME 18
DARK ANGEL 78
DIRTY HONEY 72
HEAVEN SHALL BURN 88
HELLOWEEN 6
HEMELBESTORMER 20
NOTHING MORE 98
OSSIAN 94
PARADISE LOST 10
SWEEPING DEATH 84
THE WARNING 14
VAN 70
VINTERSORG 27
WYTCH HAZEL 66
YNGWIE J. MALMSTEEN 74
+
ÉLŐ FÉM 104
HANGPRÓBA 30
HAVI METAL 5
KONCERTMENÜ 112
SOKKOLÓ KORONGOK / EXTRA 31
ZENÉSZFÜLLEL 24
–
