Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Schmidt Péter / 8
Három dal erejéig már 2021-ben bemutatkozott ez a formáció, négy évvel később pedig végre befutott a teljes bemutatkozó nagylemez is. Ahogy a név is sejteti, az Accept egykori és az U.D.O. jelenlegi frontembere, Herr Dirkschneider áll az alakulat fókuszában, aki mellett mindkét érából és bandából találunk volt és jelenlegi kollégákat. Rögtön itt van az öreg fia, Sven, aki az U.D.O.-hoz hasonlóan szintén dobosként ügyködik a lemezen; Stefan Kaufmann, akivel mindkét zenekarban muzsikált korábban, és aki itt gitárosként praktizál; Mathias Dieth gitáros az U.D.O. korai időszakából (első négy lemez); illetve Peter Baltes basszer, aki sokáig az Accept sikereinek volt egyik fő oszlopa, újabban meg szintén az U.D.O.-t erősíti. Továbbá Manuela Bibert személyében hatodikként szerepel egy énekesnő is – metal vonalon neki tudtommal nincs komoly előélete. Annyi viszont biztos, hogy frankón erőteljes, rockos hangja van, jól illik az itteni képbe – hallgasd csak meg a Blindfolded balladát!
És hogy milyen muzsikát hozott össze barátaival a germán metalveterán? Alapvetően olyat, ami sem a régi Accept, sem az U.D.O. világától nem áll igazán távol, azzal együtt sem, hogy nagytotálban ezeknél valamivel azért lazább szövetű, néhol inkább már hard rockos. A legjobb viszonyítási pont talán az U.D.O. legdallamosabb korongja, az 1990-es Faceless World lehet (mit tesz Isten, ezen épp Mathias Dieth gitározott…), a múltbeli előzmények közül nagy vonalakban leginkább arrafelé húz ennek az órányi albumnak a világa. Manuela szerepeltetése persze ad egy sajátosabb karaktert a dolognak, és akad pár billentyűs meg szimfojellegű színezés is, de kiindulási alapként – kimondva vagy kimondatlanul – nagyjából az az éra szolgálhatott. A jó ideje ügyvédként dolgozó Dieth kimondottan jókat szólózik a dalokban (szerintem ő az U.D.O. zenekar valaha volt legjobb gitárosa…), és úgy általában is klasszul egyben van az egész produkció, hallatszik rajta, hogy a tagok nem először dolgoztak együtt, és hogy jobbára hasonló rugóra jár az agyuk.
Az órányi játékidőből kicsit én azért húztam volna (a duettes Strangers In Paradise ballada például elég paneles szerintem), ezzel együtt a keleties dallamokkal átszőtt címadó, a hard rockos Dead Man’s Hand, a Thin Lizzy-s gitárfutamokat is felvonultató The Law Of A Madman, az acceptesen-britesen zakatolós Metal Sons meg a közel nyolc perces Beyond The End Of Time (a Princess Of The Dawn unokatesója) bizony tök jó nóták. Kíváncsi leszek, élőben terveznek-e valamiféle megmozdulást ezzel a formációval meg ezekkel a dalokkal – megnéznék, meghallgatnék egy ilyen produkciót.
(Az októberi digitális különszámunkban Udo-interjút is olvashatsz! Megjelenés: október 6.)
