Skip to content

DEMETER SZILÁRD – A bőrdzsekis kultúrharcos

A filozófusokat általában idős, nagy szakállú férfiakként képzeljük el, akik egy fotelben ülve naphosszat elmélkednek, majd a gondolataikat papírra vetik és vaskos könyvekben jelentetik meg. Demeter Szilárd viszont fiatal és állandó mozgásban van. Motoros bőrdzsekiben mond beszédeket és ad interjúkat, feltűrt ingujjal, farmerben végzi a munkáját a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként. Bár a Magyar Kultúráért Alapítvány Kuratóriumának elnöke, a magyar könnyűzene megújításáért felelős kultúrpolitikus, esténként zenekari próbákra jár, basszusgitárt ragad és AC/DC-t játszik. Gyerekkori nagy kedvencei között pedig ott van Hobo, a Pokolgép és az Iron Maiden is. A rockzenéhez fűződő viszonyáról, a rockrajongásról kérdeztük őt.

A Petőfi Irodalmi Múzeum patinás belvárosi épületében, egy  tágas, napfényes szobában neves írók, költők egykori tárgyai, relikviái között, inspiráló környezetben dolgozik Szilárd. Tanítói és filozófus diplomával a zsebében írt könyveket, szerkesztett folyóiratot, vezetett könyvkiadót, oktatott egyetemen, dolgozott Tőkés László püspök sajtófőnökeként és irodavezetőjeként. Jelenleg pedig számos fontos vezetői pozíciót tölt be a hazai kulturális színtéren. Most azonban legalább egy óra erejéig elvonatkoztathatott a napi ügyektől, ugyanis a zenével kapcsolatos régi emlékeiről, élményeiről, érzéseiről beszélgettünk.

Mi az első emlék, ami a zenével kapcsolatosan beugrik?

„Apai nagymamámhoz kapcsolódik, aki az erdélyi Bányatelepen lakott. Ott töltöttem minden nyarat, az összes vakációt. Nagymamám egyszerű, székely parasztasszony volt, aki nagyon szeretett népdalokat, nótákat énekelni. Hét-nyolc éves lehettem, amikor egy napon jött haza a lövétei vásárból, a kezében egy hatlyukú pásztorfurulyával. Nekem adta, én pedig rögtön megpróbáltam játszani rajta. Azokat a dallamokat kerestem, amelyeket nagymamámtól hallottam. És ment! Gyakorlatilag fél óra alatt ráéreztem a hangszerre, úgy, hogy előtte nem tanultam zenét, sem kottát olvasni. Magam is meglepődtem rajta, hogy ez ennyire működik. Ez volt az a pillanat, amikor el is döntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a továbbiakban. Egészen tizennégy éves koromig ez volt a terv. A suliban is Zenész volt a becenevem.”

Végig ragaszkodtál a furulyához vagy más hangszert is kipróbáltál?

„Az idők során alakult ez a történet. Szentegyháza, ahonnan származom, arról híres, hogy – bár nincs helyi zenekoktatás, zeneiskola – ott működik a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Egy ötvenfős zenekar és egy százfős gyermekkórus alkotja. Ennek a kórusnak a kísérő tanára volt édesanyám, aki vitt engem is magával, és persze, ha már ott voltam, berakott a kórusba énekelni a húgommal együtt. Mindig pont előttem ült egy gyönyörű lány, aki fuvolán játszott. Természetesen szerelmes lettem belé. Aztán egyszer csak nem jött többet. A szerelmem okán jelentkeztem a helyére fuvolistának. Azt mondták, ha tíz másodpercig folyamatosan tudok egy hangot fújni, akkor megkapom a pozíciót. Otthon egy hét pokol következett, mert folyamatosan csak azt az egy hangot fújtam. De végül sikerült negyven másodpercig kitartanom. Mondták, akkor én leszek a fuvolista. És megkaptam Bach Parasztkantátájának a kottáját. De nem tudtam kottát olvasni. Így aztán elkezdtem kiszámolgatni, hogy melyik hangjegy mit jelenthet, hogy jönnek ki a ritmusok. Egy hónap múlva fejből lejátszottam a szólamomat. (nevet)

Volt még egy fontos lépés a zenei fejlődésemben, ami szintén a 80-as években történt és édesapámhoz kapcsolódik, aki esztergályos mesterként dolgozott a szentegyházi vasüzemben. Egyszer prémiummal jutalmazták, mert száztíz százalékon teljesítette az ötéves tervet. (nevet) Ebből a pénzből – azóta sem tudja senki, hogy miért, de – vett nekem egy háromnegyes dobozgitárt. A négy évvel idősebb bátyám egyik haverja hangolta fel, aki igazi rockzenész figura volt. Megmutatott három-négy akkordot és azt mondta, ebből már meg lehet oldani a magyar dalkincs nagy részét. Fogtam a gitárt és elmentem az iskolai osztályfőnökömhöz, aki egyébként zenetanár volt, de sosem tanított minket, mert osztályfőnökként folyamatosan próbált köztünk rendet tenni, ugyanis az osztályban rendkívül sok rossz gyerek volt.”

Talán te is közéjük tartoztál?

„Sajnos igen. Az átlagomat mindig két dolog rontotta le: az egyik a magaviselet, a másik a román nyelv nem tudása. Nem akartam jól viselkedni és nem akartam megtanulni románul. (nevetünk) Még az érettséginél sem tudtam igazán a nyelvet. Inkább bemagoltam, amit kellett. Úgy tanultam meg hosszú verseket, hogy egy árva hangot nem értettem belőle. Édesanyám és édesapám is felsőfokon beszélte az államnyelvet, csak én álltam ellen. Sajnos emiatt sokat sírtunk édesanyámmal a román leckék felett. Még az egyetem alatt sem lett tökéletes a nyelvtudásom. Emiatt volt egy nagyon rossz élményem, ami még a hungarofób Funar korszakban történt.

Egy éjjel egy házibuliból kísértem haza egy lányt. Félt tőle, hogy megvernek minket a románok. Már egyedül tartottam visszafelé a buliba, amikor megállt mellettem egy autó és egy fickó szállt ki belőle, aki egy kocsma holléte felől érdeklődött. Én pedig a rendkívül rossz székely akcentusommal próbáltam neki elmagyarázni románul. Erre hirtelen megütött. Mivel volt bennem jó pár sör és vodka, visszaütöttem. Sikerült úgy eltalálnom, hogy kifeküdt. Erre további három kétajtós szekrény szállt ki a kocsiból és úgy megvertek, mint szódás a lovát. Nyilvánvaló provokáció áldozatául estem. Ez volt az első lecke. Onnantól minden héten verekedtünk a románokkal. A végén beláttam, jobban teszem, ha rendesen megtanulok románul. Így végül Kolozsváron behoztam a lemaradásomat.”

Az osztályfőnök végül tudott segíteni a gitározásban?

„Igen, mondta, hogy egy kicsit bonyolultabb a történet, mint ahogy én azt gondolom, dolgoznom kell még rajta. Zongoratanárként meg tudta mutatni nekem a harmóniákat, de az akkordokat és a fogásokat nem. Így ezeket ismét magamnak kellett kisakkoznom. És akkor még nem volt youtube és hasonlók, sőt Székelyföldön Muszty-Dobay gitáriskola tankönyv sem. De megtanultam és beszálltam az iskolai zenekarba, ahol Neoton Família-dalokat játszottunk. Akkor jöttem rá, hogy a gitározással jól lehet csajozni. Ha hangszer van a kezedben, a lányok egyből másképp néznek rád. Addig ez eszembe sem jutott. (nevet) Tizenegynéhány évnek kellett eltelni, mire ez leesett nekem. Ez olyan 86-87 környékén történt. Főleg az Illésnek, a Fonográfnak és a Bojtorjánnak köszönhetően kezdett az életembe beszivárogni a magyar popkultúra, de még mindig nem találkoztam az igazi, veretes rockzenével.”

Ez végül mikor történt meg?

„Egyszer valahonnan bekerült az otthoni lemezgyűjteménybe a Hobo Blues Band Vadászat című albuma. Akkoriban már ismertem olyan ütős román zenekarokat, mint a Compact, az Iris, a Phoenix, amelyeknek az albumait az Electrecord kiadó gondozta. De mivel románul énekeltek, bizonyos fokú távolságtartással figyeltem őket. A Hobo-lemezre viszont a húgommal együtt elképesztően rákattantunk. Rongyosra hallgattuk. Akkor még nem tudtam, hogy ezt hívják rockzenének, csak azt éreztem, hogy ez nekem nagyon tetszik. Úgy tizenhárom éves lehettem, tehát még nem jártam Székelyudvarhelyen középiskolába, amikor a bátyám egyik haverja alapított egy rockzenekart. Persze, a környéken mindenki gitáros volt, mert úgy gondolták, hogy basszusgitározni valahogy méltatlan. (nevetünk)

Mégis, megoldás kellett, ezért megkérdezték tőlem, nincs-e kedvem basszusgitározni? Kérdeztem, azt meg hogy kell? Mondták, nem túl bonyolult, az alaphangot kell ritmusra pengetni. Rám akasztottak egy baromi nagy basszusgitárt. Gondolhatod, akkoriban még alig voltam egyméter negyven! Voltak saját nóták, de játszottunk Piramist és P.Mobilt is. Így dalokat már ismertem, de komplett albumokat még mindig nem. Elkezdtem feljárni a haverom lakására és ő tett fel nekem teljes lemezeket. Aztán az 1989-es forradalom után egyszer csak megnyílt a piac. Már voltak kazettáim. Összesen három darab, amelyeket a mai napig őrzök, köztük az egyik egy  Hobo Blues Band-válogatás. Még nem tudtam, ki az a Póka Egon, de már imádtam! (nevet) Akkor tudtam meg ugyanis, hogyan kell valójában basszusgitározni.

A másik kazettára egy Deep Purple-válogatást vettek fel, ami a Speed King nótával indított. Attól teljesen kiájultam! A harmadik szalagra pedig az István, a király rockoperát rögzítették. Elképesztően tetszettek ezek a muzsikák! Annyira beszippantott, hogy utána már nem is hallgattam másfajta zenét. Ráadásul a középiskolában bekerültem egy kollégiumba. Egy huszonnégy fős szobában helyeztek el, ahol tizennégytől tizenkilenc éves kor közötti srácokkal laktam együtt. Volt ott egy Lajos nevű fiú, aki mindent tudott a rockzenéről. Nem csak a magyar együtteseket, de az angolszász bandákat is ismerte. Teljes diszkográfiákat jegyzett meg és azzal szívatott minket, hogy mindezt kikérdezte tőlünk. Felrakott egy korongot, mondjuk egy LGT-albumot, amit, ha olyan kedve volt, akkor százszor meg kellett hallgatnunk egymás után. Igazi kis csicskák voltunk a kollégiumi rendszerben, úgy is bánt velünk. Elmondta az összes információt, a zenekari tagok névsorát, a nótacímeket, rengeteg adatot. Nekünk pedig később számot kellett adni a tudásunkról. Ha nem válaszoltunk helyesen, akkor fizikai büntetést kaptunk. A bevett büntetési forma: vékony talpú fapapuccsal verték a fenekünket, úgy, hogy közben a bokánkat kellett fogunk.”

Ezek szerint fejből tudsz mindent a 70-es 80-as évek rockzenéiről?

„Sajnos pont ellenkező reakciót váltott ki belőlem mindez. Kialakult bennem egyfajta ellenállás a lexikális tudást illetően. Nem voltam hajlandó megjegyezni, hogy melyik szám melyik albumon található. Inkább teljes életműveket hallgattam. A Speed King nóta miatt az elsőszámú kedvencem a Deep Purple lett, mindent megszereztem tőlük. De az soha nem érdekelt, hogy éppen Ian Gillan vagy Glenn Hughes, esetleg David Coverdale énekel, vagy hogy ki gitározik. Nekem az összhatás volt a fontos. Rákattantam a Led Zeppelinre, szerettem, imádtam. A fuvolázás okán bejött a progresszív rock is. Először a Jethro Tull, aztán a King Crimson került sorra.”

A keményebb, újkori hard rock/metal csapatokat is követted?

„Nyilván, az ember keresztülment a Judas Priest / Iron Maiden / Metallica szentháromságon. Volt egy korszak, amikor rengeteg Helloweent hallgattam. Nagyon szerettem a KISS-t és az Aerosmith-t. Innen pedig egyenes út vezetett a Guns N’Roses-ig. A magyar bandák közül gyermekkorom meghatározó élménye volt a Pokolgép. Rendszeresen néztem Nagy Feró Rockkalapács című műsorát. Ez úgy történt általában, hogy a szentegyházi Vasas Klubban volt egy tévé egy videomagnóval. Valaki megszerezte a Rockkalapács-műsorok felvételeit és a diszkóban tartott egy rockfélórát. És persze, ha már megismertem és megszerettem a Pokolgépet, akkor végighallgattam a hasonló magyar bandákat is, az Ossiant, a Moby Dicket, az Akelát. De a magyar keményzenék közül a fő kedvencem mindig is a Pokolgép maradt.

Akkor még sok koncertre jártam, többek között a krónikus homloküreg gyulladásom egy Edda-koncert miatt alakult ki. Úgy 1991 körül lehetetett, amikor Székelyudvarhelyen koncerteztek. Vékonypénzű középiskolásként nem tudtam jegyet venni a bulira. Kint álltunk a sportcsarnok mellett reménykedve, hátha az utolsó számokra beengednek. Végig esett az eső. Összedobtunk egy kis pénzt némi kerítésszaggató pálinkára, azt kortyolgattuk, hogy ne fázzunk még jobban. És végig egy tócsában álltam, amit nem vettem észre. Végül beengedtek minket az utolsó három számra, így a Kölyköd voltam című dalnál már a színpad előtt álltunk. Viszont utána évekig kezeltek homloküreg gyulladással.” (nevet)

Közben a középsuliban alakítottunk saját bandát, a Villont. Talán azért választottuk ezt a nevet, mert akkor ő volt a kedvenc költőm. Itt a gitáros maga építette a hangszerét az apja asztalosműhelyében. Egyébként is, mindent magunknak kellett megcsinálnunk. Megtanultuk, hogyan kell hangszedőt beszerelni egy gitárba, vagy hogyan kell a régi, csöves rádióból erősítőt fabrikálni. Fúrtunk, faragtunk, forrasztottunk, de nagyon élveztük. A dobosokat mindig béreltük, mert nem találtunk jó, állandó zenészt. Így aztán a legjobb dobosok játszottak nálunk. Olyan dobszólókat nyomtak, amikor a suli tornatermében léptünk fel, hogy simán elmehettünk közben cigizni, sörözni. (nevet) Nyilván, kellett Rolling Stonest és Beatlest játszani, de azért becsempésztük a King Crimson dalokat is, ahol egyszerre kellett volna fuvoláznom és basszusoznom, ami természetesen nem ment. Ezért volt olyan, amikor az egyik gitáros hátulról átölelt és miközben én fuvoláztam, ő pengette a basszusgitáromat. Városi szinten egész sikeresek lettünk.”

Te voltál a megmondóember a zenekarban?

„Ó, egyáltalán nem. Basszusgitárosként a tápláléklánc alján szerényen meghúztam magam.”

Zeneileg merre tartott a banda?

„A csapat egyik gitárosa, akivel egyébként sokáig egy padban is ültem, rendkívüli tehetséggel gitározott. A csapatot egyre jobban tolta a progresszív rock / jazz irányába. Mi pedig élveztük, hogy egyre komplexebb a zene, egyre kevésbé érti a közönség, ezért egyre nagyobb lett a nimbuszunk. Mi pedig sznob módon élveztük ezt.”

Az egyetem alatt is folytattátok a közös munkát?

„Nem. Amikor felkerültem Kolozsvárra, akkor már vártak az odacsángált jazz zenészek. Egy házibuliban aztán jammeltünk is együtt. De rájöttem, ha azt a szintet szeretném tartani, amit elvárnak tőlem, akkor napi negyvennyolc órát kéne gyakorolnom. Közben viszont a filozófiaszakon negyvennyolc órát kellett olvasnom. Kénytelen voltam választani és a könyveket választottam. Ezért hosszú időre szögre akasztottam a basszusgitárt.”

És mikor tértél vissza hozzá?

„Már tanársegédként dolgoztam az egyetemen, közben pedig az intézmény tudományos lapját főszerkesztettem és a könyvkiadói részlegét vezettem. Rengeteg meló, kávé, cigi és persze pia kellett mindehhez. Ráadásul rendszertelenül is ettem. A fő gond az volt, hogy iszonyú sokat ittunk. Valahogy a kolozsvári magasértelmiségi léthez a piálás szervesen hozzátartozott. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy egyetem után rögtön bekerültem a Korunk című filózófiai folyóirathoz, amely a helyi szellemi elit központja volt. Félemelettel lejjebb pedig a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztősége működött, ahol olyan félisten magasságokba tartozó írók és költők dolgoztak, mint Szilágyi István, Mózes Attila, vagy Király László. A Korunk szerkesztőségében reggel 9-től 11-ig megcsináltuk a melót, majd kinyílt az első üveg vodka. Durva román italt ittunk. Délután 13 órára megérkeztem a Helikon szerkesztőségébe, ahol már várták, hogy jöjjek, mert akkor ki tudtak küldeni vodkáért. Koccintottunk. Innen átmentem az egyetemre, ahol egy filozófiai folyóiratot szerkesztettünk. A közös munka részét egy kocsmában oldottuk meg. Délután ötre mindenki totál készen volt. Majd hazamentem kicsit aludni, hogy éjjel el tudjam végezni az érdemi munkát. Pár év múlva Nagyváradra költöztünk, ahol ugyanezt folytattuk pepitában. Természetesen a szervezetem nem sokáig bírta, hogy nyolc végén égettem a gyertyát. A kórházban egy olyan kórterembe kerültem, ahol agyvérzéses és delirium tremens-es betegek feküldtek, holott nekem csak vitaminokat adtak. Két hétig néztem, hogyan halnak meg körülöttem az emberek. Tanulságos látvány volt. A végén a doktornő, aki addig csak románul szólt hozzám, anyanyelvi szintű magyarsággal elmondta, úgy gondolja, értékes tagja lehetek a városnak. Viszont, ha úgy folytatom, ahogy addig, akkor hamar eljön az út vége és az olyan lesz, amit a kórteremben láttam. Amikor kijöttem, akkor mondtam a feleségemnek, hogy kanyarodjunk a Kőrös áruház felé, ahol rögtön vettem magamnak egy gitárt. Tudtam, akkorra már megittam az összes piát kilencvenöt éves koromig előre, ezért letettem a poharat egy életre.”

Milyen gitárt vettél?

„Egy akusztikus hangszert vásároltam és bluest kezdtem rajta játszani.”

Mikor és hogyan fordultál ismét a rockzene felé?

„Úgy 2014 táján egy fesztiválon együtt álldogáltunk Megadja Gáborral és Stumpf Andrással. A színpadon egy hobbizenekar éppen egy Deep Purple-feldolgozást játszott. Egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy ezt mi is tudnánk ezen a szinten csinálni. Elmentünk jammelni és rájöttem, hogy Gábor és András kiváló gitárosok, miközben én legfeljebb a tábortűz melletti pötyögés szintjét hozom. Így ismét én lettem a basszusgitáros.” (nevetünk)

Milyen zenét játszottatok?

„Visszatértünk a gyökerekhez. Klasszikus rock témákat választottunk, AC/DC-t, Red Hot Chili Pepperst, ilyesmit. Igyekeztem eltávolodni az egy hangot pengetés szintjéről. De persze azzal is vigyázni kell, ha dallamhangszerként használod a basszusgitárt, mert ha túlzásba viszed, akkor nem lesz a nótáknak alja, húzása. Így aztán elkezdtem tényleg megtanulni basszusgitározni, mert addig csak az ötödik bundig tudtam, hogy milyen hangok vannak rajta!” (nevet)

Ezek szerint itt indult a mostani zenekarod?

„Nem, ez még a Longstep elnevezésű formáció volt. Viszont itt kezdtem el dalszövegeket írni. Amolyan filozófushoz méltó, agyas dolgokat.”

Merítettél a régi kedvenceid szövegeiből?

„Az a helyzet, hogy valamiért a dalszövegek sosem érdekeltek igazán. Erre épp most döbbentem rá. Feró meghívott a Ricse, Ricse, Beatrice előadásra az Újszínházba. És életemben most először figyeltem oda a Ricse-szövegekre. Bár mindig is énekeltem ezeket, de a tartalmukat sosem elemeztem. És most rájöttem, hogy Feró a maga bohóc álarca mögött nagyon is okos, agyas szövegeket írt.”

Hogyan ért véget a Longstep időszak? Hiszen most már a Loyal Apples’ Club elnevezésű bandában nyomod.

„Folyamatosan jöttek a beszólások Stumpfnak, hogy túl agyasak a szövegek. Másnak pedig a zenével volt baja. Ezt András komolyan vette, így felrobbant a társaság. Később vele és Gáborral is külön-külön folytattam. Az András-féle társaság megint felbomlott. Így Megadjával zenéltem tovább. Oda behoztuk Baricz Gergőt énekesnek. Most együtt muzsikálunk négy Kőbányai Zeneiskolát végzett, túlképzett fiatallal, akiknek mi, hobbigitárosok gyakran mondjuk, hogy nem kell a dolgokat túlgondolni. Ez rock, legyen csak kétnegyed, négy akkordba belefér az élet! Van köztünk egyfajta generációs feszültség. De ez produktív amúgy. Néha mi fáradunk el, néha ők, de jól megértjük egymást. Mindig lehet tudni, ki írta az adott nótát!”

Milyen dalokban gondolkodtok?

„Van egy alapvető problémám a magyar könnyűzene jelenlegi állapotával kapcsolatban. Úgy teszünk, mintha nem lennének hagyományaink. Az újonnan belépő szereplők gyakorlatilag nem veszik figyelembe, mi történt itthon 1950 és 1990 között. De ez az irodalomban is tettenérhető. Úgy írnak a mostani fiatalok, hogy sohasem olvastak Krúdyt. A zenekarok sem játszanak P.Mobilt, Piramist és nem hallgatnak Taurust vagy Siriust. Nem nyúlunk vissza a saját hagyományainkhoz. A Petőfi-bicentenárium kapcsán jutott eszembe, hogy ha nagy költőnk ma élne, akkor biztosan rockzenész lenne. Ezért elkezdtük végighallgatni a magyar rocktörténelem dalait az Illéstől a Tankcsapdáig olyan füllel, hogy vajon melyiket írhatta volna Petőfi. Összeírtunk száz dalt, amelyből végül lett egy huszas lista. Megtanultuk ezeket a dalokat és csinálunk egy olyan turnét, ahol a nóták között Petőfi idézetek lesznek. Olyan szövegek, amelyek tartalmában, hangulatában passzolnak a dalok szövegeihez. Ezeket a Petőfi állandó kiállítás főkurátora, a PIM egyik főigazgató-helyettese válogatta nekünk, aki mindent tud a reformkorról.  A szövegeket felmondattuk egy színésszel és így a számok között majd ezek a részletek szólalnak meg. A koncert vizuálját Futaki Attilával terveztettük, aki egy híres képregényrajzoló.”

Kipróbáltátok már élőben a programot?

„Igen, már megy a turné. És elképesztően működik a koncepció. OK, olyan dalokat válogattunk, amelyeket mindenki ismer, ebből a szempontból könnyű dolgunk van. Azért akartam ezzel kísérletezni, mert úgy gondolom, fontos, hogy a közönséget és a dalokat is helyezzük vissza a saját hagyományai közé.  Van egy olyan popzenei, popkulturális örökségünk, ami értékes. Ez jóval többről szól, mint hogy azt mondjuk, ez apáink zenéje volt. Ezeknek a daloknak a mai napig érvényes mondanivalója van számunkra. Az én megfejtésem szerint azért, mert itt, a Vasfüggöny mögött torz rádióadásokon keresztül hallottuk, hogy mi is valójában a rock’n’roll. Ezért itt, Kelet-Európában minden nemzet hozzáadta a saját karakterét a műfajhoz. És ez egy különleges érték, amit nem szabad veszni hagyni.”

Milyen helyeken léptek majd fel?

„Elsősorban vidéken szeretnék. Elküldtük az anyagot néhány olyan polgármesternek, döntéshozónak, akikről tudom, hogy imádják a rockzenét. Kértem a menedzserünket, hogy jövőre ajánlja be motorosfesztiválokra. Szabad emberek zenéje, nem a szórakoztatóipar része. Meggyőződésem és ezt mindig hangsúlyozom, jelenleg az elsődleges kultúránk a popkultúra. De fontos, hogy legyen benne egy minőségbiztosítás, tehát, hogy a színvonalas produkciókon legyen a fókusz, az emberek azokat ismerjék meg elsősorban. Emlékszem az első beszélgetésünkre Póka Egonnal, amikor a DJ-kről vitatkoztunk. Azt mondta, ezek csak villanyszerelők. És meg kellett győznöm, hogy ezek a művészek hihetetlen tömegeket mozgatnak. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk felettük, hanem, hogy segítsük értékesebbé tenni azt, amit csinálnak.”

Egon gyerekkori bálványod volt. Amikor megismerted a Hobo munkásságát vagy más legendákat, akkor törekedtél arra, hogy személyes kapcsolatba kerülj velük?

„Nem. Sőt, arra törekedtem, hogy ne kelljen közeli ismeretségbe kerülnünk. Engem a művészetük érdekelt. Ha ebben a szférában mozog az ember, akkor egy idő után azt tapasztalja, hogy ezek a legendák is csak emberből vannak. Szembesülsz a hibáikkal, gyengeségeikkel. Ez egy természetes dolog, csak rajongóként rendkívül nehéz megélni. Van egy félisten, aki imádsz, akinek csodálod a művészetét, a dalait és aztán, amikor beszélsz vele, kiderülnek hétköznapi dolgok, a személyisége problémái. Például számomra frusztráló őket részegen látni. A másik, hogy amíg nem alakul ki a kölcsönös tisztelet, az a bensőségesebb emberi viszony, addig én, aki a tápláléklánc alján határozom meg magam, addig megadom a császárnak, ami a császáré, de nem akarok bekerülni a köreibe. Hiszen tudom, hogy a szemükben csupán a politikai konjunktúra során felbukkant ember vagyok, aki jön és majd megy és ezt abszolút értem is. Nem akarok azáltal több lenni, hogy felmászok a vállukon. De aztán, amikor már kialakult a kapcsolat, egészen jól el tudok beszélgetni velük. Például Szörényi Leventével nagyon jóban vagyunk.”

Számítasz a véleményükre?

„Azoknak a véleményére számítok, akiknek ezt a teljesítménye indokolja. A hírnév önmagában még nem elég. Megnézem, hogy mit tett le az asztalra, mi az életműve, mi a hozzáadott érték az egészhez és akkor tök mindegy, mi a politikai hozzáállása, nézete, számítok arra, amit mond. De sokaknak csak a pofája nagy.”

Munka közben tudsz zenét hallgatni?

„Akkor sajnos nem, mert nagyon kell összpontosítanom és a zene azonnal elviszi a figyelmemet, mert sokkal jobb arra figyelni! (nevet) Így aztán két időszakban, autózás és edzés közben hallgatok zenét.”

Hogyan válogatsz?

„Van, amikor hagyom, hogy a youtube ajánljon új zenéket. Szeretek képben lenni az újdonságokat illetően. Aztán van, amikor egy konkrét klasszikustól indulok, majd pedig azokat a nótákat veszem sorra, amiket ezzel kapcsolatban felajánl a rendszer. És vannak konkrét dalok, amelyeket le akarok csekkolni. Például Ferenczy Gyuri beszállt két nóta erejéig a Petőfi-műsorba. Én meg rájöttem, hogy ezer éve nem hallgattam tőle régi dalokat, az újakat, persze, igen. Így aztán gyorsan átpörgettem a Herfli Davidson-os korszakát. És kellemes csalódás volt, mert sok olyan részletet felfedeztem a dalaiban, ami korábban nem tűnt fel. A Petőfi-műsor összeállítása ilyen szempontból is nagy élmény volt, mert végig kellett hallgatni a sok klasszikus dalt. Azt gondoltam, hogy nagyjából ismerem a magyar rocktörténetet, de sok mindenre rácsodálkoztam, hogy hű, de jó, sokkal jobb, mint amire emlékeztem.”

Koncertekre jársz-e? Például nemrégen volt a Red Hot Chili bulija a Puskás Arénában. Azon voltál?

„Nem, mert zenekari próba volt! (nevetünk) Szeretnék több koncertre járni, de alapvetően inkább a családdal töltöm a kevés szabadidőmet. Az egyik legutóbbi nagy koncertélményem az AC/DC volt Ausztriában, ahová Megadjával együtt mentem. Mondjuk furcsának tartottam, hogy a nóták között néha rendkívül hosszú szüneteket tartottak. Gondolom, közben bevonultak valami oxigénsátorba regenerálódni. (nevetünk) Voltam Sting bulin is. Na, arra szívesen elmennék ismét. De általában véve a nagy, öreg klasszikusokat nem nagyon akarom látni megöregedni, megfakulni. Inkább megőrzöm őket az emlékezetemben úgy, ahogy fiatalként láttam őket és inkább csak a felvételeiket hallgatom. A feleségem, ha nem is rimánkodik, de erős befolyást gyakorol rám, hogy miharabb menjünk el egy Metallica bulira. De engem Lars Ulrich dobolása meglehetősen frusztrál. Nem tud pontosan játszani, emiatt ideges leszek. Nem azt hallom, mint a felvételeken és ez rendkívüli módon zavar.”

A szabadidődet mivel töltöd?

„Igyekszem jó apa lenni. Ötéves a kisfiam, szeretnék a családdal minél több időt együtt tölteni. Sokat zenélünk, gyakorolunk. Zenészként örülök, apaként már kevésbé, hogy a kölyök dobos akar lenni. Most rájöttem, hogy elektromos dobot kell venni, mert annak állítható a hangereje. A dolgozószobámat nemrég átalakítottuk stúdióvá. Ott van minden felszerelésünk. Anya gitározik, én basszusozom, a gyerek püföli a dobokat. Végighallgatta a Petőfi-műsort és kiválasztotta a Taurus és a Tankcsapda nótáit. Most azokat kell vele végiggyakorolni naponta többször is.”

(A teljes interjú a Hammerworld magazin július-augusztusi számában olvasható.)

A tartalomból: Andy Wood / Mother Love Bone ★ Billy Gould / Faith No More (exkluzív interjú!) ★ Civil War ★ Decapitated ★ Def Leppard ★ Downfall of Gaia ★ Esperfall ★ Gene Simmons / KISS (exkluzív interjú!) ★ Khold ★ Nest of Plagues ★ Nygmalion ★ Paksi Endre / Ossian ★ Rise Against ★ Saor ★ Strong Deformity ★ Symphonity ★ Szekeres András / Junkies ★ Zorall

Élő Fém: Black Veil Brides ★ Bornholm ★ Deftones ★ Iron Maiden ★ Ghost ★ Graspop Fesztivál ★ Korn ★ Red Hot Chili Peppers ★ Scorpions ★ Therapy? ★ Tool
Forró Drót | Hangpróba | Hatásokk | Kulcsdalok | Sokkoló Extra | Sokkoló Korongok | Szóljon a Rock!

Ajándék CD: Nygmalion – Deluminate (bonus track: Helldive)

Rendeld meg a rendeles@hammerworld.hu címen!

KERESÉS
Hammer 354
megjelenik március elején!
A DIGITÁLIS KIADÁST
KERESD A LAPTAPÍR OLDALÁN!
FACEBOOK
NÉPSZERŰ
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. TEMIC
    Terror Management Theory
  2. TESSERACT
    War Of Being
  3. OF MICE & MEN
    Tether
  4. GRAND MEXICAN WARLOCK
    Eulogy
  5. ANGELUS APATRIDA
    Aftermath
Zubor Olly - 300p
Zubor Olly - 300p
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. SUFFOCATION
    Hymns From The Apocrypha
  2. NIGHT IN GALES
    The Black Stream
  3. BJØRKØ
    Heartrot
  4. ASINHELL
    Impii Hora
  5. ROTTEN CASKET
    Zombicron
Posta Janos 24 - 300p
Posta Janos 24 - 300p
Posta János
szerkesztő
  1. THE VISION BLEAK
    Weird Tales
  2. SULDUSK
    Anthesis
  3. ALFAHANNE
    Vår tid är nu
  4. BORKNAGAR
    Fall
  5. ECCLESIA
    Ecclesia Militans
HAJÓGYÁR x hw