Most először volt szerencsém belülről megnézni az MVM Dome épületét. Egy szépen átgondolt, modern stadion ez, amiben kényelmesebbek a székek, mint a Sportarénában és az akusztika is kiváló… de, mint ez nemsokára kiderül, nem feltétlenül jelenti, hogy minden zenekar egyformán jól szól benne.
Vártam ezt az estét. Már régen láttam a Leppardot és a Crüe-t is. Mindkét zenekart még Lénárd Laci barátommal közösen kezdtük el hallgatni, sőt, az első Def Leppard-lemezt ő mutatta nekem. Borzasztóan sajnáltam, hogy már nem figyelhetjük együtt a két legendás csapatot, amiket az évtizedek során sokszor láttunk fesztiválokon és elemeztük szénné a hallottakat.
Takra érkeztünk, éppen csak lehuppantunk a székeinkbe, amikor egy-két-há… és már tolta is az Abaházi RT. Szeretem Csaba hangját, figyelemmel kísérem a munkásságát a pályafutása legelejétől. Karakteres a hangja, jó frontember és ráadásul egy kedves, szimpatikus fickó is. Bár láthatóan jól érezték magukat a színpadon, nekem ez a buli most valahogy nem jött át. Nem szóltak rosszul, de jól sem. A technikus becsületesen megkeverte a hangot, de az előzenekaroknak fenntartott, azaz visszafogott hangerő elvette az erőt a zenéből. Ráadásul Csaba hangja is sokszor félrecsúszott, ami az elején még nem, de a koncert vége felé már eléggé zavart. Talán nem volt jól belőve a fülmonitorja és így nem hallotta tisztán saját magát, vagy az őt vezető gitárt, ezért bizonytalanodott el néha? Mindenesetre a dalokat klasszul válogatta össze. Két erős, saját nóta, a Leszek a tűz és a Képzeld el! mellett eljátszották a Nehéz lehet hősnek lenni, a Halál a májra, a Törvények nélkül című klasszikusokat, nem beszélve az Életfogytig Rock’n’Rollról, ami, mint általában most is utolsóként szólalt meg… Ja, és aminek a szövegét még én írtam megboldogult fiatal koromban, haha!
Pont szemben a színpaddal, talán a stadion legideálisabb pontjáról figyelhettem az eseményeket. Lent, a „dühöngő” közepén, egy NASA űrközpont méretű vezérlőt állítottak fel. Négy sorban, vagy egy tucat óriási képernyő előtt ültek a technikusok, akik a fény- és hangtechnikáért feleltek. Őszintén szólva, nem nagyon értettem, mire ez a felhajtás, régen egy hang- és egy fénypulttal kiválóan megoldották a dolgot a mesteremberek. De aztán, ahogy a Leppard megszólalt, megértettem: itt a tökéleteset akarták megvalósítani. A veterán brit hardrockerek olyan elképesztően telt, tiszta hangzással és kellően hangosan szóltak, hogy megálltam a növésben. Biztos, hogy a majd negyven éves pályafutásom során ezernél is jóval több koncerten voltam, de a Def Leppard bulija, legalább is hangzás szempontjából bekerült a top háromba! Minden hangot kristálytisztán ki lehetett venni, ugyanakkor az egész valami különleges egységben, telten és tömören szólalt meg! Ja, és a műsor? Egy igazi, jó best of, ahonnan nem hiányozhattak az olyan örökérvényűek, mint a Pour Some Sugar On Me, a Lets Get Rocked, az Animal, a Take What You Want vagy a Foolin’. Elliot hangja a legjobb formában, Phil Collen félmeztelenül (mint általában), kigyúrtan, egészségtől duzzadóan, Vivian Campbell mosolygósan, Rick Allen pedig egy kézzel is zseniálisan tolta a brit hard rock legszebb gyöngyszemeit. Igen, így kell elegánsan, méltósággal, mégis rockerként megöregedni! Ez a banda mindig is igényes volt önmagára, a zenéjére. Óriási profizmussal játszották végig a több, mint egy órát. Le a kalappal!
Na, gondoltam, ha a Leppard bonyolult hangszerelésű, öt zenészre írt dalai így szólalnak meg, akkor mi lesz majd a Crüe-vel, ami egy jól érthető, egyszerűbb szerkezetű muzsika?! Már alig vártam, hogy színpadra lépjenek. Már csak azért is, mert most először láthattam őket John 5-val, aki szegény, beteg és öreg Mick Mars helyére került.
Rárontottak a deszkákra, a lendülettel nem volt gond, de… a színpad felől már az első pillanattól valami elviselhetetlen, fülsiketítő zaj érkezett. Próbáltam volna figyelni, hogy vajon vannak-e playbackezésre utaló nyomok, ahogy a hírekben megvádolták ezzel a bandát, de csak egy összefüggő, elképesztően bántó zajmasszát kaptam.
Hiába voltak ott az überdögös, 80-as évek motyókba öltöztetett, nyakigláb vokalista táncoslányok, akik amúgy betöltötték a színpadi segítők szerepét is, hozták-vitték a gitárokat, aládolgoztak a srácoknak, az embernek csak azon járt az esze, hogyan szabadulhatna ettől a szörnyű zajtól? Nem tudom, kicserélődött-e a technikus gárda a „NASA vezérlőközpontban”, ki mit és miért állított el a berendezéseken, de a hangerőt alaposan túltolták, és mintha már eleve süketen ültek volna be a keverő mögé, teljesen szétcseszték az arányokat.
Hiába szóltak az olyan slágerek, mint a Wild Side, a Too Fast For Love, a Looks That Kill, a Shout At The Devil, a Live Wire vagy a Girls Girls Girls, csupa őrületes sikerdal, hiába jött láthatóan több ember a Mötley-re, mint a Leppardra, a terem nagyon gyorsan kezdett kiürülni. Rajongók és szakmabeliek egyaránt kiakadtak, megelégelték az elviselhetetlen hangorkánt. Mindenhol csalódott arcokat, döbbent és csodálkozó fejeket láttam magam körül.
A fülsértő hangerő mellett szegény Vince Neil hangja volt a másik kínzóeszköz. 1981 óta tudom, tudjuk mindnyájan, hogy a szőke rock bálványnak „Mikiegér hangja” van, az a nyivákolás, amit ezen az estén véghezvitt, teljesen elkeserített. Ha nem is volt úgy szétcsúszva testileg, mint általában, mintha fogyott volna néhány kilót, de az ének teljesítménye értékelhetetlen volt. A másik kiakasztó élmény: az új gitáros, John 5 fülrepesztő gitársoundja. Vártam, hogy a gitármágusnak kikiáltott, szőke rockisten csodát tesz majd a dalokkal, de csupán a szénné torzított riffmassza jutott el a tudatomig, a részleteket lehetetlen volt kivenni. Ráadásul szerintem a fickó nem illik a Mötley-be. Ez egy ízig-vérig rock’n’roll zenekar, laza arcokkal. John a hóna alá szorított telecaster gitárral (ami eleve nagyon nem rock) teljesen kilógott a sorból. Hiába játszott egykor David Lee Roth mellett, majd lett Marilyn Manson, később pedig Rob Zombie gitárosa, ebből az előadásból nekem az jött le, hogy nem sok köze van a rock’n’rollhoz. Azóta még nem volt érkezésem beleásni magam a munkásságába, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről, de nagyon félek, hogy mi lesz majd az új Mötley-albummal, ami már elvileg íródik is a közreműködésével.
A két stabil őstaggal, Nikki Sixx basszusgitárossal és a hórihorgas csontkollekció Tommy Lee-vel amúgy nem volt probléma. Tették a dolgukat, ahogy mindig, látványosan, szórakoztatóan.
Őszinte leszek, én sem bírtam a végéig. Pedig nagy Mötley-rajongó vagyok, a korai lemezeket egyszerűen imádom. Rendkívüli csalódás volt számomra az előadásuk, főleg, hogy már vagy ötször, de lehet, hogy többször is láttam őket az elmúlt harminc évben és mindig élvezetes volt, ahogy játszottak, szóltak. Mindez különösen annak fényében szomorú, hogy a Def Leppard, mindössze néhány perccel előttük egy tökéletes, és úgy értsd ahogy mondom, minden szempontból TÖKÉLETES bulit nyomott. Jaj…
Fotó: Gyuricza Ferenc
