Nem tagadom, nagyon vártam ezt az albumot – amely első körben tavaly májusra lett beígérve. Aztán Pontus Hjelmék arra hivatkozva, hogy csakis tökéletes hangzású anyagot adnak ki a kezeik közül, végül eltolták a megjelenés dátumát. De most megtört a jég, és kijött a The Affliction, amelyen a zenekar hangzásvilágának 2009-es gyökereihez való visszatérést ígértek a srácok. Úgy voltam vele, ha mindez megvalósult, akkor megbocsátom a svéd bandának a hosszú várakoztatást.

Nos, le kell lőnöm a poént: hamar lelombozódtam az új dalok hallatán. Számomra olyan ez a nagylemez, mintha Pontusék túlpolírozták, túlelektronikázták volna. Kétségtelen, hogy a 2009 óta megszokott fülbemászó dallamosságuk most is ott van az anyagon. Ám, az a kicsi súlyos él, ami miatt én anno megszerettem őket, mintha totálisan kiveszett volna belőlük. A legtöbb számban szinte zavaró tényező a gitárok (gitáros hangszínek?) jelenléte. Halkan recsegnek az előtérbe helyezett prüttyögő, csilingelő elektronikus témák alatt. A popos hangzásvilág mellett pedig totálisan idegenül festenek az érces, hörgős vokáltémák is.

Bevallom, a samplerekkel túldíszített Wasteland hallatán már úgy voltam vele, hogy inkább kikapcsolom az egészet a fenébe. Igaz, akkor nem hallottam volna a lemez legjobb számát, a dallamában, hangulatában 2009-et valóban megidéző Heartbeat Failinget. Ám, egy fecske sajnos most sem csinál nyarat. Azt nem mondom, hogy soha többé nem hallgatom meg a The Afflictiont – de tutira nem ez lesz a kedvenc DbA-lemezem…