Kiadó: MNRK Heavy / Írta: Schmidt Péter / 7
A Dark Chapel annak a Dario Lorina gitárosnak a saját zenekara, akit a legtöbben minden bizonnyal Zakk Wylde mellől, a Black Label Society révén ismernek. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy Dario ezen túlmenően is elég színes szakmai előélettel bír, zenélt például Eric Martin oldalán, a Lizzy Borden soraiban, és szólóanyagai is jelentek meg az évek során. A közelmúltban debütált Dark Chapel formáció lelke ugyancsak ő, ugyanakkor ez egyértelműen egy zenekari munka, amiben Brody DeRozie gitáros, Luis Silva dobos és Mike Gunn bőgős a partnerei. Az énekesi feladatokat ugyancsak Dario vállalta magára – erre később még visszatérek.
Az előzetesen megszellőztetett információk a zenei irány tekintetében bluesos/hard rockos és grunge hatásokról szóltak, amivel úgy nagytotálban egyet is tudok érteni. Ugyanakkor a gitárjátékban nem kevés ’80-as évekbeli, villantósabb megközelítésű befolyás is tetten érhető, úgy a Randy Rhoads/Vivian Campbell iskola irányából. Hogy mindehhez amolyan sorvezető gyanánt neveket is társítsak: Black Label Society (ez ugye élből adja magát, bár az általános hangvétel itt kevéssé morcos), Kill Devil Hill és itt-ott Last In Line, illetve – főként a vokális dallamformálás okán – Alice In Chains, Richie Kotzen és néhol Glenn Hughes. Mindez a papírforma szerint baromi jól hangzik, a Kill Devil Hill és az AIC nálam eleve kiemelt favoritok, és maguk a dalok, a zenei alapok (különösen a gitárjáték) tényleg ebbe a társaságba predesztinálnák a Dark Chapelt. Csak hát az a fránya ének…
Az van ugyanis, hogy míg Dario tényleg tök jó, a nótákhoz remekül passzoló énektémákat írt, addig a hangjának tónusa és dinamikája bizony kevesek ehhez a muzsikához. Ha csontra ugyanezeket a dallamokat egy Andrew Freeman (Last In Line) vagy egy Jason Bragg (Kill Devil Hill) kaliberű arc interpretálná, egy szavam sem lenne. Viszont főhősünk orgánuma egyszerűen kevés ezekhez a szerzeményekhez: egyrészt meglehetősen fakó és seszínű, másrészt pedig nem is erőteljes eléggé. Utóbbi hiányosság főleg az olyan ütősebb, húzósabb dalokban ütközik ki, mint amilyen a masszívan Dio-jellegű riffel felvértezett Hollow Smile – na, ez például üvölt egy klasszikus, karcos-szőrös hard rock torokért.
Közben meg az a vicc, hogy a lemez még így hallgattatja magát, egész egyszerűen az okosan és hatásosan megírt, feelinges nóták meg a remek hangszeres játék okán (Dario társainak ezúton is pacsi!). Mert bizony a lassan pulzálóan induló, majd innen felpörgő Corpse Flower, a zongorás-édesbús Dead Weight, a zakatolós nyitányt jelentő Afterglow vagy a záró, elmélkedősebb Bullet In Our Chamber még így is tartalmas hallgatnivalót jelentenek. Pláne, hogy produkciós szempontból is teljesen okés a dolog. Pusztán a muzsika minősége és a zenei kivitelezés a kilencest is megérdemli, az ének viszont sajnos nem ér többet öt pontnál. Így ez most nálam megáll egy fájó hetesnél.
