Kiadó: REVERSED RECORDS / Írta: MILÁN PÉTER / 6
A Metallica és a Slayer után két évvel elindult Dark Angel (bár ha a Shellshock pre-Dark Angelét nézzük, akkor ők is 1981-ben kezdték) hamar a dinamikusan fejlődő thrash-színtér egyik nagy ígéretévé nőtte ki magát. Hogy hamar, az enyhe kifejezés, ugyanis egy decens bemutatkozó album után (We Have Arrived – 1985) jó egy évvel egy olyan thrash-bombát adtak ki, amely ma, tehát 2025-ben is helyet követel magának az egyetemes metal-történelem legkíméletlenebb kiadványai között. Az 1986-os (kemény év volt) Darkness Descends ezzel a kegyetlen hangzással, zenével, gyilkos riffjeléssel, az eszelős dobolással, Don Doty őrült énekével egy olyan féktelenül agresszív zenei bombazáport adott ki, hogy azt szoktam mondani: a Dark Angel kettes albuma olyan szinten súlyos és hiperbrutális, hogy death metal lemezeket reggelizik. A metal egyik legerőteljesebb teljesítménye 35 percbe sűrítve. Nem véletlenül szokás mondani, hogy a Slayert, a Reign In Bloodot is megszorongatja. A Darkness Descends abszolút alapmű…
A ’89-es Leave Scars valamelyest visszaesést jelentett – a Darkness Descends szintjéről csak visszaesni lehetett –, ám a hosszabb számok, a nyers hangzás és a hasonlóan kompromisszummentes hozzáállás ezt is kiváló lemezzé tette. 1991-ben adta ki Gene Hoglan dobmester zenekara a hattyúdalt jelentő Time Does Not Heal albumot, ami progresszív thrash-csapattá emelte a Dark Angelt. A Dark Angelre jellemző, és a thrash-átlagnál jóval súlyosabb hangzás megmaradt, csak éppen kihozták a maximumot a műfajból, hosszú számokkal, fifikás dalszerkezetekkel, hangulatos részekkel, elképesztő riffekkel, szólókkal és újfent kitűnő dalszerzéssel. A Darkness Descends mellett a Time Does Not Heal a Dark Angel másik alapműve. A rákövetkező évben feloszlott a csapat, a thrash sokáig zárójelbe került, semmi nem utalt arra, hogy a Dark Angel még valaha fel fog támadni.
A ’90-es évek vége, de főleg a 2000-es évek sok veterán zenekart visszahozott, amelyek közül sokan (régi thrash- és death-csapatok) manapság szinte népszerűbbek, mint amikor fiatalok voltak. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy az öreg thrasherek zöme nagyon fáradt visszatérő lemezeket produkált: az olyan bandák, mint a Whiplash, a Defiance, az Evildead, a Vendetta, vagy az Assassin (a teljesség igénye nélkül) elvéreztek, miközben megpróbáltak valamit feleleveníteni/visszahozni a régi szép időkből. A Sacred Reich és az Exhorder nem nyújt rossz teljesítményt az utóbbi lemezeken, bár nagyon nagy éljenzésnek nem látom apropóját. Ha folyamatos erős teljesítményről tudok beszámolni egy régi thrash-zenekar kapcsán, ahol legfeljebb kisebb kilengések tapasztalhatók, akkor az a német Paradox, sőt Charly Steinhauer éppen a 2000-es évektől kezdődően adta ki zenekarának legjobb lemezeit – lásd pl. Electrify.
A régi nagyok közül a Coroner és a Dark Angel már jó ideje ígéri a visszatérő albumot – pont ezeket vártam –, s ugyan mindkettővel kapcsolatban volt bennem félsz, a Coroner nem zúzta szét az életművet. Sajnos ezt a Dark Angelről már nem mondhatom el. Amikor elindítottam az Extinction Level Event anyagát, néhány hang után ellenőriztem a kábeleket, nem lazult-e ki valamelyik, ugyanis nem akartam elhinni, hogy így szól az egykor nagy dolgokat produkáló ötös visszatérő albuma. Miután véget ért a 49 perces anyag, csak egy nagy kérdőjelet láttam magam előtt. Alig hihető, hogy a zenekar, amely 40 évvel ezelőtt a Darkness Descends thrash-esszenciáját szabadította a gyanútlan színtérre, egy ilyen cincogó, vézna, harmatos hangzású albummal tér vissza. Érthetetlen, Gene Hoglan dobjai hogy szólhatnak ennyire vékonyan, erőtlenül. A gitárok nem kevésbé. Mintha egy alig pelyhedző állú kamaszokból álló garázsbanda próbatermi felvételét hallanám. És ez „csak” a produkció.
Isten nyugosztalja a 2023-ban elhunyt Jim Durkin gitárost, aki számos dalt, riffet írt a lemezre, de sajnos nem sok ötletet hallok, amely meghaladná az átlagos thrash-színvonalat, ami ugyebár eleve nem túl magas. Ez roppant szomorú. Durkin utódja Laura Christine (nem túl gyakori, hogy egy ennyire maszkulin csapatba női zenészt vegyenek be), Gene Hoglan felesége, de Eric Meyerrel, a másik régi gitárossal együtt alig-alig mutatnak fel olyan riffeket, témákat, amelyek nemhogy a régi számokkal felvehetnék a versenyt, de egyáltalán meghaladnák a teljesen mezei, bágyadt színvonalat.
A tizenegy szám között egy-egy akad, ami jobbnak mondható, így pl. az Apex Predator, vagy az Atavistic, de a Scalar Weaponry is felmutat néhány jobban sikerült riffet. Tudom, nem igazságos a klasszikusokkal példálózni, de abban az esetben, ha nagyon nagy a szakadék az új és a mostani teljesítmény között, akkor nem sok esélye marad az embernek, hogy mentse a menthetőt. Az énekesi fronton teljesítő Ron Rinehart hangjára először rá sem ismertem, s idővel előjött a védjegyszerű, ám kissé megfáradt orgánum, néha egészen bizarr dolgokat produkál, másutt szimplán alulinspiráltnak, klisésnek tűnik az ordítozása. Hoglant próbálnám dicsérni, de ez a béna hangzás agyonüti a dobolást.
Nagy csalódás a Dark Angel visszatérő albuma, amely csak halvány nyomokban emlékeztet arra a félelmetes erőműre, ami ez a zenekar egykor volt. Nyilván nem várom, hogy olyanok legyenek, mint húszévesen, azonban nem árt, ha van némi önkontroll és realitásérzék, hogy ma is képes vagyok-e legalább megközelítőleg azt nyújtani, amit fénykoromban.
(A szeptemberi digitális különszámunkban Gene Hoglan-interjút is olvashatsz!)
