Kiadó: Fighter Records / Írta: Kánya Ferenc / 8
Érdekelnek az egzotikus dolgok, mi? Általában engem is, szeretek underground bandákat hallgatni akár teljesen ismeretlen színekről is. Mondjuk, ez a banda spanyol és a színtér, ahol ők működnek, egyre kevésbé számít ismeretlennek. Hála többek között a Fighter Records működésének is. A Fighter szinte kizárólag heavy metalban utazik, plusz relatívok: power metal, speed metal. A Crimson Storm meg – milyen érdekesség – épp ebben a háromban, tehát teljes az együttállás. Ami miatt érdekelt az album, az pont az a két dolog, hogy spanyol, és hogy tempós, kemény heavy metal.
Nemigen számítottam meglepetésre, a négyes mégis meg tudott lepni. Mivel? Talán azzal, hogy mesteri magabiztossággal kezelik a hangszert? Ez igaz, de nem, mert azt gondolom, hogy ez ligától függetlenül alap. Azzal, hogy az énekes nem a búcsúban lőtte a hangját? Ez is igaz, mondjuk az olyat, amivel a srác rendelkezik, három pálcára se merik kitenni. Azzal, hogy jók a dalok? Igen, meglehetősen jók, de a régió átlaga ebben is magas, olyan nagy para ezzel kapcsolatban sem motoszkált bennem. Hogy hogyan szól? Ez bizonyos mértékig sokadrendű dolog, most sem volt szempont, de végülis csalódást nem okoztak.
Elárulom, na! Az instru intro valamivel több mint egy perce után 30 másodpercnek sem kellett eltelnie, már kerestem a neten ezt a Pau Correas nevű dalos srácot, biztos voltam benne, hogy van egy Iron Maiden tribute zenekara. A hangja annyira Dickinson, hogy az már megtévesztésre is alkalmas. De nincs Maiden tribute csapata és a Youtube-on sincs maidenténekelős csatornája.
A zene? Mint mondtam, gyors és keménykötésű heavy metal dallamos témákkal, príma szólókkal, közép-magas lágéjú énekkel és csordakórusokkal. A hatások között a Riot tagadhatatlan (Sign of the Crimson Storm ugye, mondjuk az pont egy lassú-középtempós dal), esetleg a korai Loudness is szóba jöhet, nekem azonban helyenként kimondottan az első két Running Wild ugrott be, és ez együtt nagyon izgalmas dolog! Például a nyitó Ragin‘ Eyes of Darkness, aztán az Outrageous és az Abuse of Power, vagy a végén a spanyol nyelvű Seven Days of Mayhem – olyan, mint egy időgép: a Running Wild ’84-ből, a Riot ’88-ból, Dickinson meg kábé ’92-ből van jelen.
Élményszámba menő, nagy hangulatú speed metal, sokkal többet azonban nem ad. Figyelembe véve viszont azt, hogy ez gyakorlatilag nem friss anyag, hanem a banda eddig megírt szinte összes nótája újra felvéve, engem roppant érdekel a folytatás – remélem mielőbb meglepnek ezzel is.
