Az elmúlt egy-másfél évben jó néhány bakancslistás bandát sikerült végre elcsípnem élőben, és ha minden jól alakul, ez a széria a következő hónapokban is folytatódik majd. Legfrissebb zsákmányom a stoner/southern/doom/sludge-legenda Corrosion Of Conformity volt, akik hosszú idő után idén tavasszal bukkantak fel újra Európában. Hozzánk legközelebb Bécsben léptek fel, így aztán nem is volt kérdés, hogy ezen az esős keddi napon bizony utazni kell.
Nem hinném, hogy Pepperék előtt előzenekarnak lenni bárki számára is könnyű feladat lenne – a német Plainride triója mindenesetre hősies elszántsággal próbálkozott. És ugyan feltétel nélküli hívükké nem váltam, de tény, hogy ebben az alapból hálátlan bemelegítő szerepkörben végső soron becsülettel álltak helyt. Különlegesség náluk, hogy a hangszeres leosztásban nincs basszusgitár, helyette két gitár + dob + ének felállásban üzemelnek – így élőben különösebben ennek amúgy nem volt jelentősége. A saját muzsikájukat stoneres rock’n’rollként definiáló kölni srácok meglehetős vehemenciával játszották egész széles zenei merítésű dalaikat: nekem a Clutch módjára pattogósabb dolgaik jöttek be leginkább, volt pár egész tetszetős ilyen irányultságú nótájuk. Más dalaik keményebb kötésűek voltak, megint mások pedig borultabbak, jammelősebbek és szétfolyósabbak – nyilván ízlés dolga is, de nálam ezek működtek kevésbé, a magam részéről inkább a konkrétabb dalszerkezetek híve vagyok. Úgy összességében nem voltak rosszak – előzetes belehallgatás nélküli első találkozásunk volt ez, ehhez képest értendőek a fentebb leírottak.
Ugyan új album nincs még a tarsolyban (bár a hírek szerint már dolgoznak rajta), de a Corrosion Of Conformity ennek ellenére nemrégiben mégis útnak indult – felteszem, a térképre akarják kicsit visszahelyezni magukat a sok évnyi Európától való távolmaradásuk után. Ennek megfelelően egy nagyjából kiszámítható, javarészt best of jellegű setlisttel álltak ki – számomra kicsit érthetetlen módon egy az egyben hanyagolva a 2018-as lemezt. Semmi baj pedig a No Cross No Crown dalaival, mutatóba egyet-kettőt simán eljátszhattak volna, pláne hogy szegény Reed Mullin hattyúdala volt az az anyag. No, mindegy. Ezt az egy szépséghibát leszámítva azonban Pepper és társai egy olyan brutál fajsúlyos, és mégis érzésekkel teli koncertet celebráltak, hogy azóta is a földre hullott államat keresgélem. Azt a dramaturgiát, ahogy a ZZ Top intrót (La Grange) követően a Bottom Feeder/Paranoid Opioid kettősével szépen beindult, majd üzemi sebességbe kapcsolt a zenekar, tényleg mindenkinek tanítani kellene. Nem is beszélve a Trouble-t idézően plafont olvasztó, elementáris erejű gitársoundról – hiába, a Gibson gitárok és az Orange meg Mesa Boogie cuccok egymás hatásfokát hatványozó szónikus teljesítményéhez kevés dolog fogható.
A 14 dalos setlist messzemenően a Deliverance albumra épített leginkább, innen öt nótát is elővezettek. 3-3 tétel idézte meg a Wiseblood és a Volume Dealer lemezeket, kettő az In The Arms… korongot, az elmaradhatatlan Vote With A Bullet pedig a Blindot. Titkon reméltem, hogy esetleg mutatóba kapunk majd legalább egy friss szerzeményt, ám ebbéli óhajom sajnos kielégítetlen maradt. De sebaj: amit és ahogy itt és most elővezettek, az gyakorlatilag iskolapéldája volt annak, hogy miként is kell játszani ezt a Sabbath/Trouble/southern rock gyökerű, stoner/sludge fűszerezésű, elementáris erejű, de mégis hangulatos, örök érvényű muzsikát. A 13 Angels lassan, szépen csordogáló gitárdallamaitól az Albatross jó értelemben vett slágerességén át a Vote nyers gyomrosáig széles és szép spektrumot járt be a produkció, a záró Clean My Wounds-ból kikerekedő, 70-es éveket megidéző jammelés pedig már csak a hab volt a tortán. Pepper és Woody kétszer hat húros kettőse legalább olyan összeszokott duó, mint a Franklin/Wartell, netán a szép emlékű Tipton/Downing gitárpáros, öröm volt nézni-hallgatni, ahogy a két jómadár játéka támogatja, kiegészíti egymást. A Rickenbackerét mindvégig ujjal pengető, bájosan csúf Mike Dean bőgőzése szintén említést érdemel, a csóka kezében még egyfajta funkos, jazzes vonal is ott van, a Geezer-iskola jellegzetes hatásai és hangzása mellett. Főállású dobos perpill nincs a zenekarban, erre a turnéra a náluk korábban epizodistaként már megfordult Jason Patterson ugrott be – és ütötte végig abszolút korrekt módon a műsort. Nem mellesleg, hasonlóan a többiekhez, ő ugyancsak vokálozott, ahol kellett, szóval tényleg nagyon odatette magát. De ez a teljes csapatról elmondható volt, szemlátomást lelkesen és jó kedvvel játszottak mindannyian, főleg a szinte mindvégig vigyorgó Woodyról sütött ezerrel, hogy mennyire élvezi a közönség reakcióit. Egy szó, mint száz, nagyszerű szeánszot celebrált a C.O.C. – érzésre úgy 75-80 perc lehetett a műsor, de bármeddig néztem volna még őket. Az év eddigi egyik legjobb koncertje volt ez, bármikor repetáznék belőle.
Ami ezek után viszont nem fér a fejembe: vajon miként lehetséges, hogy ez a körút elkerülte Magyarországot?! Ha azt veszem, hogy a 450 fős kapacitású, egész szépen megtelt Szenében a publikum minimum harmada(!!) magyar volt, akkor nyakamat rá, hogy a Barba kék színpada elé legalább 3-400 ember összegyűlt volna – vagy akár még ennél több is, ki tudja. Lehet persze, hogy voltak próbálkozások a háttérben, ezt nem tudhatom, de annyi biztos, hogy aki most nem tudott Bécsig eljutni, az bizony egy csúcsformában lévő C.O.C.-ról maradt le. Nagyon remélem, hogy a lassan már formálódó következő album kapcsán hozzánk is eljut majd a zenekar – csak nyertesei lennének egy ilyen jeles eseménynek.
