Tudom, Chris Cornell neve a kő metalosoknak meg a később érkezetteknek nem mond annyira sokat, de a Soundgarden és az Audioslave májusban elhunyt énekesének óriási szerepe volt abban, hogy a 90-es években a metal túl tudott élni. És nem azért, mert a seattle-i grunge láz miatt az MTV és a rádiók száműztek minden hagyományos rock meg metal bandát, és aki visszakényszerült az undergroundba, az vagy megerősödött és megtanult túlélni, vagy elpusztult. Hanem azért is, mert a Soundgarden ’91-es Badmotorfinger albuma mérföldkő volt a metal történetében, bizonyítéka annak, hogy lehet újszerűen, más megközelítésben, mégis súlyosan és elementáris erővel játszani a metalt.

De persze legsikeresebb anyaguk, a ’94-es Superunknown is nagyon sok metalos kedvence volt. Az, hogy Chris meghalt, egy generáció szívét törte össze. Biztos pontnak hittük, úgy gondoltuk, ő erős, neki nincsenek már alkohol- és drogproblémái (a kábszer nélkül a grunge sem lett volna, de túl sokan haltak bele a zenészek közül a fogyasztásába…). Cornell halálával az ifjúságunk utolsó morzsái is odalettek, és mindez szembesít bennünket az elmúlással. És ez nehéz, még azoknak is, akiknek van valamiféle hitük.

Amikor Pintér Miklós, a Grungery nevű szuper honlap feje felhívott, hogy szervez egy emlékestet, és vállalnám-e, hogy részt vegyek a színpadi beszélgetésben, azt válaszoltam neki, hogy nem is kérdés. Pedig aztán bebizonyosodott, hogy nem vagyok egy színpadra termett fószer, mégis: ott kellett lennem. Nem a színpadon, hanem az emlékesten. Mert a gyász, a feldolgozás része az emlékezés, és az, hogy akik szerették az elhunytat, összejönnek.

Szokás mondani, hogy a temetés nem a halottnak, hanem az életben maradottaknak szól, és igen, sokan éreztük úgy, hogy szükségünk van rá, hogy összejöjjünk. Emlékezni és ünnepelni Chris életét. És feldolgozni, hogy mi még élünk, de eljön majd a nap, amikor a hajón megjelentek közül senki nem lesz már életben, és senki nem fog ránk emlékezni. Ilyen távlatból nézve semmi nem számít, semmi nem jelent semmit. De akkor és ott én azt éreztem, hogy bár végtelenül szomorú, amiért összejöttünk, de élünk, és amit épp megélünk, arra jó lesz emlékezni, amíg csak lehet.

Az est elején a színpad két oldalán elhelyezett vetítőkön koncertvideók mentek Cornell különféle korszakaiból, miközben a terem bejáratánál lévő hosszabbik falon hozzá ill. Seattle-höz kapcsolódó képek váltották egymást lassan. Ez megadta az alaphangulatot. Aztán következett a beszélgetés, melyen Lénárd Laci (Hammer), Varga Attila Sixx (Index), Draveczki-Ury Ádám (Shockmagazin), Tresó T Tibor (KultPresso – Lánchíd Rádió), Miki meg én vettünk részt. Tibor kérdezett, ki-ki válaszolt, amit sikerült, voltak nagy nevetések, de szerintem lett volna még miről beszélni, ugyanakkor meg minden szónál többet ért a következő két műsorszám. Először is volt egy vetítés, melybe Miki a grunge nagy halottairól szóló képsorokat vágta össze, s a Mother Love Bone-tól az örökérvényű Man of Golden Words szólt, majd Kevin Woodnak, az MLB-énekes Andy tesójának (és a Malfunkshun gitárosának) videóüzenetét láthattuk.

Már itt is a könnyeimet nyeltem, de az utána következő jávai dal még megrázóbb volt. Egy Sintho Solo nevű lány énekelte gyönyörűen. Ez valójában ima volt a holtakért, és ehhez foghatóan szép pillanatokat alig néhány koncerten éltem át. Aztán következett Cornell szólódala a Singles-ről, a szintén csodaszép Seasons, az Ozone Mama/Superunknowns-torok Székely Marci énekével, majd a Flop háromszámos Temple Of The Dog szettje jött.

A Say Hello 2 Heaven és a Pushin Forward Back óriási volt, a Call Me a Dog egyes vélemények szerint nem annyira. Kövi Lórit én az egyik legjobb magyar énekesnek tartom, de Cornell nem csak neki, hanem minden énekesnek feladta a leckét. Akárhogy is, Flopék azt adták, amiért szeretem őket: ki-ki a maga módján tette bele a szívét-lelkét, pl. a gitárosok a szokott mozdulatlansággal, Lóri a szokott szétszakadással. A színpadi beszélgetésen elhangzott a számból az a “belsős poén”, hogy „grunge is dead”, de a Flop az élő bizonyíték, hogy dehogy is halott.

A másik bizonyíték, avagy maga a jövő meg az Alone In The Moon, melynek énekes-gitárosa, Várhidi Adrián volt olyan bátor, hogy megosztotta velünk a gondolatait Chris halála kapcsán, mielőtt az Audioslave blokkban elénekelte a Like a Stone-t. A srác már májusban megdöbbentően őszinte sorokat írt a Facebookon Cornell halála kapcsán, és most is végtelenül szimpatikus volt, amit mondott – s nem különben az a szenvedély, ahogy énekelt.

Na meg a Basement! Ők adták a Flop utáni két blokkban, a Cornell szólódalokhoz és az Audioslave számokhoz az alapokat, és az entellektüel külsejű Ormai Bertold is úgy énekelt, hogy kész! A Nearly Forgot My Broken Heart-ban vonósnégyes szerepelt, a Can’t Change Me-t Pálinkás Tomi (Tej, ex-Isten Háta Mögött) énekelte, a Be Yourself-et és a Gasoline-t a valamelyik kertévés tehetségkutatóból ismerős Bella Levente (méghozzá meglepően jól), s ő besegített vokállal a Cochise-ba is, amiben Stumpf András (ex-Flop) pengetett, és amit Tanka Balázs tolt eszelősen. Bazs énekelte a Show Me How to Live-et is. Az ember alighanem visszhangosítóval a torkában született, és akkora rock & roll show-t csinált, hogy csak pislogtunk.

Igen, de azért az est legjobb része, számomra legalábbis, a Superunknowns nevű Soundgarden tribute csapat blokkja volt. Elsőként a Spoonmant tolták el a Csányi tesókkal. Szabi szélesen vigyorogva gitározott, öröm volt látni, mennyire élvezi, bár a közönség sem kevésbé. Aztán kellett némi átszerelés, mivel a ‘knowns saját dobosa, Szabó Kristóf (ex-Stonehenge) kb. kétszer akkora, mint Csányi Zoli, hehe. Vele nyomban kaptunk két badmotorfingeres óriást (Searching With My Good Eye Closed, Outshined), majd jött Vörös Andris (Ørdøg, ex-Superbutt/FreshFabrik), és Marcival közösen elüvöltözték a Kicksandet, alighanem az est legvidámabb, legpörgősebb pillanatait okozva ezzel. Máig elvigyorodom, ha rágondolok, annyira király volt.

Aztán újra Marci és társai tolták a Room A Thousand Years Wide-ot meg a Fell On Black Days-t, majd Galambos Dorina jött, szintén hajdani megasztáros, akit sokan ellenszenvvel fogadtak, de Erdős Szabolcs gitárkíséretével tök szépen énekelte a Black Hole Sunt (ami tehát így unplugged verzióban szólt). Két újabb Soundgarden nótát (Been Away Too Long, Blow Up The Outside World) követően visszatért IHM Palika, hogy elénekelje Vedder szólamát a Temple Of The Dog örök slágerében, a Hunger Strike-ban. Az est egyik fénypontja volt ez.

Majd kaptunk még My Wave-et, Mailmant, és a végén egy olyan 4th Of July-t, emlékeztetőül a halálra, hogy arra már nincsenek is szavak. Az irdatlanul súlyos és sötét dal tökéletes minőségben mennydörgött a hajóban, le a kalappal a zenészek és a hangosítás előtt is. De leginkább Székely Marci előtt. Ilyen alázattal, átéléssel és jól énekelni nem sok embert láttam még. Kissé hátborzongató is volt, hogy Marci fizimiskája annyira hasonlít Cornellére, de nem volt itt semmi másolás, „egyszerűen csak” a szíve-lelke legmélyéről énekelt ez az ember, beleadva minden érzését. Ráadásul Marci alaposan kivette a részét a szervezésből is, szóval nem túlzás azt mondani, hogy a színpadon ő vitte a hátán az egész produkciót.

De essen szó Pintér Mikiről is. Ő egy elképesztően pozitív arc, aki nem fél alkalmazni szakmája, a marketing legjavát, hogy jó dolgokat hozzon létre. A Grungery számomra nem szimplán egy kib…ott jó grunge magazin, ahol egy részint irigylésre méltó figura olyanokról ír, hogy például képes volt pénzt és időt nem kímélve kiutazni Seattle-be, hogy végigjárja a legendás, kultikus helyeket, hogy megnézze a Temple Of The Dog visszatérését meg ilyenek; meg ahol tök érdekes meg izgalmas interjúk vannak jószerével bárkivel, akinek van bármi köze a grunge-hoz – nem, nekem a Grungery ennél is több.

Inspiráló és megindító, amit Pintér Miki művel, és csak azt sajnálom, hogy annyi minden köt le, annyi minden más van az életemben, hogysem magam is beszállhassak mindebbe. Persze, a Hammert is hasonló lelkesedés tartja életben, mert mégis mi más?!, de akkor is iszonyú jó látni, hogy Miki mi mindent ki bír találni, mennyire jó dolgokat ír és hoz össze. Ez az emlékest meg egyenest az eddigi csúcs. Nem csak a koncertek, a meghívott vendégek, a műsor volt döbbenetesen profi, de jószerével minden apró részlet.

A grungery-s karkötő, az eseményre gyártatott, jó minőségű pólók, az egész szervezés, onnan, ahogy felvezették, odáig, ahogy véget ért. Ilyen az, amikor a szenvedélyes lelkesedés ésszel, hozzáértéssel, odafigyeléssel párosul. De mindez attól lett igazán nagy élmény, hogy ott voltunk, együtt, és jól éreztük magunkat, hogy emlékeztünk, hogy lehetett sírni és nevetni, és hálát adni Chrisnek, hogy annyi minden jót adott nekünk.

U. N.

Fotók: UNfoto

Színes fotóalbum – katt ide!

Fekete-fehér album – katt ide!