Kiadó: Century Media / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 10
A lemez, aminek a címében minden benne van – ha szimpatikus, ez a te lemezed. Simán el lehetne intézni ennyivel a Cemetery Skyline szupergrupp debütáló lemezét, de hát nem azért vagyunk itt, hogy csak úgy, vállrándítással közöljük veletek, nesze, ez jó, nem igaz?
Már a múltkor, a túlzás nélkül remekül sikerült Dark Tranquility lemeznél is utaltam rá, hogy egészen biztosan ott van Mikael Stanne énekes zsebében Hermione Granger időnyerője, mert ezt a tempót máshogy akkor sem lehet bírni, ha az elmúlt öt évben a pandémia miatt voltak is lazább időszakok. Emberünk öt év alatt kiadott nyolc(!) lemezt, aminek nagy része bőven jól sikerült. Legyen szó a Dark Tranquillityről, a Grand Cadaverről, vagy a The Halo Effect (a f*szt In Flames!), illetve jelen esetben a Cemetery Skyline albumáról. Fogalmam sincs, hogy lehet ezt, így, ebben a minőségben, kiégés nélkül prezentálni. Valószínűleg azért, mert rajta kívül ott van még ebben a csapatban Markus Vanhala (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night) gitáros, Santeri Kallio (Amorphis) billentyűs, Victor Brandt (Dimmu Borgir) basszeros és Vesa Ranta (Sentenced) dobos. Az első három single teljesen elvarázsolt, de nem tudtam, mire számítsak majd a komplett lemeznél.
Nem tudtam, milyen lesz a zene, de talán nem éppen azt kaptam, amire számítottam. Ez a negédes, megadallamos, de ugyanakkor nem bárgyú, véletlenül sem nyálas cucc úgy ránt be a ködös őszi reggelekbe és a korán eljövő estékbe, hogy sokszor csak pislogok, ehh, már megint ezt hallgatom? És igen, már megint. Az ‘érintett’ zenekarok közül talán egyedül az Amorphis az, ami tetten érhető néha, de sokkal többször érzem a The Sisters Of Mercy, a késői Ghost, Depeche Mode, a The 69 Eyes, vagy éppen a HIM hatását a dalokon. (Vagy rajtuk érezhető, ami hőseinkben eleve ott bújkál? Eh, örök dilemma.)
A második-harmadik hallgatás után el is jutottam oda, hogy nem kezdtem el hatásokat és kapcsolódási pontokat keresni, csak élveztem a zenét örültem, hogy egy ilyen slágerparádét hallgathatok. Éppen ezért dalokat sem akarok kiemelgetni, mert teljesen feleslegesnek érzem, mindössze egyetlen tétel van, amit megemlítenék, ez pedig a mindent vivő, ultimate gigasláger, a The Coldest Heart. Ahogy az elején bekúszik Brandt basszusfutama, majd szépen lassan ráépül minden, olyan jó nevergreenesen (haha), majd az egész átcsap egy gothic Depeche Mode-ba – b*ssza meg, ha ez nem libabőr, akkor semmi! Ilyen dalokért éri meg zenebolondnak lenni, és nem csak három slágerbandát hallgatni!
Nem is akarom itt tovább rágni a gittet, mert minek? Ha szereted ezt a búval bélelt feelinget, ezt a lemezt a kebledre öleled, és sosem engeded majd el. Ha nem, akkor meg már az első dal után baromi messzire hajítod majd, viszont akkor jó eséllyel el sem olvastad a cikket eddig sem. Ebben az esetben sajnállak, minden más esetben találkozunk valamelyik turnéállomáson, ha lesz!
