Férfi olvasóink alighanem most picit összébb zárták a lábaikat a zenekarnév olvastán. Bizony, négy igazán kemény csajszi alkotja ezt az amerikai bandát, akik egyáltalán nem kímélik a keményebb nem mocskosabb fajtáját. Igaz, ez a kíméletlenség csak a szövegekben jelenik meg – na meg a zenében.

Mert ahhoz képest, hogy négy lány muzsikál nekünk, meglepően súlyos módon teszi mindezt. Mondjuk, pár évvel ezelőtt a No Victim EP-n már érezhető volt, hogy a Gruesome bőgősével, Robin Mazennel felálló csapat nem viccel, ám a Defiled In Oblivion friss dalaitól szerintem így is sokaknak le fog esni az álla.

Megvan annak a bája, ahogyan a kasztrálásra szakosodott csajszik a maguk egyszerű riffjeikkel zúznak szét bennünket. De annak is, hogy tulajdonképpen nem is akarnak feleslegesen trükközni, inkább az elsőre ható témákkal operálnak, sokszor egészen vad tempókban elővezetve azokat. A lényeg az old school jelleg megtartásán van, így nem csak szaggató durvulásokat hallhatunk itt, hanem míves szólókat is. És hogy valójában tényleg nem emberevők, pontosabban férfievők alkotják a csapatot, erre a legjobb bizonyíték az, hogy ezen szólók nagy részét olyan vendéggitárosok játszották fel, mint Daniel Gonzalez a már említett Gruesome-ból, Moyses Kolesne a Krisiunból, vagy éppen Kenny Andrews az Obituary-ból. Megjegyzem, én éppen Ken csapatának a stílusát érzem a legmarkánsabbnak a Castrator zenéjében, ugyanakkor biztos lesznek olyanok, akik más halhatatlan alapcsapat hatását vélik majd felfedezni a lányok szerzeményeiben.

Ezek súlyosságához mindenki alaposan hozzáteszi a magáét, de számomra különösen a dobos Carolina Perez játéka tűnik figyelemre méltónak. Na meg Clarissa Badini hörgései. Igaz, orgánuma talán nem ér fel a csapat korábbi énekesnőjének, a manapság az Unfathomable Ruinationben ténykedő Mallika Sundaramurthy-nak a hangjához, de azért sok férfikollégáját megszégyeníti ezzel a produkcióval.

Ijesztő név és hozzáállás ide vagy oda, a Defiled in Oblivion hapsiként is jó hallgatnivaló.