Kiadó: Osmose Productions / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 9
A belgiumi Graspop fesztivál 2022-es felhozatala valami egészen döbbenetes volt, a legnagyobb nevektől az egészen underground formációkig számtalan izgalmas fellépővel – line-up tekintetében konkrétan ez volt életem eddigi legkomolyabb fesztiválélménye. A sok remek koncert közül is az egyik legkiemelkedőbb volt a hazai pályás antwerpeni Bütcher mészárlása, akik egy olyan intenzív háromnegyed órás szettet kentek oda, hogy a fal adta a másikat. A rosszarcú brigádra előzetesen Szilvás Gergő barátom-kollégám hívta fel a figyelmemet, és a tippje be is jött: a Bütcher műsora letaglózó erejű volt, én pedig amint hazaértem, azonnal be is gyűjtöttem a banda addig megjelent anyagait. Akkortájt a második album, a 2020-as évjáratú 666 Goats Carry My Chariot volt a legfrissebb hallgatnivaló, ezt követi most az On Fowl Of Tyrant Wing. Fontos tudni még, hogy a brigád a kétezres évek elején két, hamar kultikussá vált demóval hívta fel magára a figyelmet – ezek után tíz esztendőnyi szünet következett, mire az első lemez, immáron egy alaposan megújult felállással, 2017-ben végre megjelenhetett. A tagcserék egyébként folyamatos kísérői a zenekar életének, a 666 Goats és az új anyag tagsága sem ugyanaz – az alapító énekes R. Hellshrieker és a beszédes nevű KK Ripper gitáros azok, akik mindhárom korongon hallhatóak.
Ami pedig a magát következetesen speed metal bandaként definiáló Bütchert kiemeli a mezőnyből, az nem más, mint a változatosság. A klasszikus britmetalos gyökerektől kezdve a korai speed/thrash dolgokon át a black és a death metalig egy csomó mindenből táplálkoznak, és ezeket a hatásokat a lehető legtermészetesebb módon olvasztják össze úgy, hogy a végeredmény bár hiperintenzív, de közben mindvégig zenei és koherens is tud maradni. A Mercyful Fate, a korai Slayer és a legütősebb formáját mutató Judas Priest hatása külön is megemlítendő, míg az egész mutatvány általános hőfoka egyértelműen a metal extrémebb irányzatai felé mutat. R. Hellshrieker acsargós-hisztérikus orgánumában éppen úgy benne van King Diamond és a fiatal Halford, mint a ’80-as évek első felének speed/thrash torokköszörülői. Elképesztő a pali, és ahogy megtapasztalhattam, mindezt élőben is hiba nélkül képes interpretálni. De a KK Ripper/KV Bonecrusher páros gitárjátéka is figyelmet érdemel: hallhatóan kívülről fújják az ikonikus gitárduók (Denner/Shermann, Tipton/Downing, Smith/Murray, King/Hanneman) munkásságát, nagyon jókat játszanak mindketten, és szerencsére cseppet sem spórolnak a szaggatós riffekkel meg a tekervényes szólókkal. A 43 és fél perces album első fele zabolátlan vadsággal gázol keresztül a hallgatón, a komplexebb-okosabb tételek inkább az utolsó harmadban hallhatóak. Külön meg kell említenem a záró, remek felépítésű, 9 perc feletti Ending In Fyre-t, amiben még az epikus Bathory hatása is tetten érhető – ez amúgy nem előzmény nélkül való náluk. Ellenben az ezt megelőző A Gypsy’s Tale death metalos, Morbid Angel hatású őrlése az újdonság erejével hat.
A száz százalékosan old school módon megszólaló, Kris Verwimp stílusos borítójába csomagolt anyag egyfelől roppantul változatos és szórakoztató, másfelől pedig zenei szempontból nagyon is komoly és tiszteletet parancsoló teljesítmény. A 666 Goats egyelőre egy hajszállal jobban tetszik, de ettől még ez is egy bivalyerős album. Magyarországi koncertet mielőbb!
