Kiadó: Mighty Music / Írta: Kánya Ferenc / Értékelés: 10
A napokban jelent meg a brit metal legenda Satan Songs in Crimson című új albuma és alig egy héttel előtte jött ki a Satan frontember, Brian Ross saját bandájának legfrissebb lemeze is. Micsoda tempó 70 környékén! Azt olvastam egy friss Ross interjúban, hogy ez nem tervezett dolog volt, sőt, inkább egy olyan konstelláció, amit mindkét banda elkerült volna, de a Satan kiadója, a Metal Blade nem igazán foglalkozott azzal, hogy nem csak a Blitzkrieg, de a Satan számára is problémás lehet emiatt a booking.
A dolog másik fele viszont az, hog a Blitzkrieg saját magáról elnevezett tizedik stúdióalbumának terv szerint 2020-ban, szerződés szerint pedig legkésőbb tavaly novemberig meg kellett volna jelennie. A Mighty is többször befonta már a haját, mert előbb tagcserék, aztán meg a Covid miatt állt meg a folyamat. Amikor hozzá kellett volna látni a lemezanyag megírásához, épp nem volt sem bőgőse, sem szólógitárosa a csapatnak. A Judge Not! albumon játszó Huw Holding mondjuk olyan rövid ideig volt tagja a bandának, hogy talán Rossék sem jegyezték meg a nevét, a prímás Ken Johnsson viszont 17 év után szállt ki. Négyhúrossal 2019-ben érkezett egy fiatal, komolyabb előzmények nélküli muzsikus, Liam Ferguson, a szólógitáros pedig Nick Jennison lett, aki szintén nem játszott még nevesebb zenekarban, viszont nagyon tehetséges gitáros és énekes, emellett gitártanár, a Guitar Interactive magazin szakírója és producer. Amikor teljes lett a csapat, beütött a Covid, lezárták a világot, Ross pedig nem akart Teams értekezleteken dalokat írni, így várták a felszabadulást. ’21 nyarától már lehetett mocorogni, ekkor meg elsődlegesen a Blitzkrieg portfólió elsajátítására és a közös próbákra kellett koncentrálnia mindenkinek, dalszerzésről csak ezután lehetett szó. Aztán, hogy mivel ment el a további idő, a bánat se tudja, pedig stúdió és stúdiószakember is rendelkezésre állt.
De lényeg a lényeg, kijött az új lemez. Már a kislemezekből lehetett tudni, hogy nem sz*rral gurigázik a felfrissült csapat. Harapós heavy metal tételek, korszerű hangzás. Különösen a Dragon’s Eye tűnik nagyon jól átgondoltnak. Mitől jó egy heavy metal dal? Erőteljes gitárok, dinamikus dob – pipa. Technikai virtuozitás – pipa. Karizmatikus ének – pipa. Érzelmi mélység – pipa. Rengetegszer megállítottam a dalt és dúdoltam tovább, annyira nyugtalanítóan benne volt a tudatalattimban egy énekdallam és egy harmónia. Végül rájöttem, hogy számos hasonlóság (nem azonosság!) van a Dragon’s Eye és a Sanctuary Question Existence Fading-jének bizonyos részei között. Hatalmas nóta, nem csak az album csúcsa, de talán a teljes Blitzkrieg életműé is, ott a helye az Armageddon, a Buried Alive, a Take a Look Around és a többi nagyszerű dal között. A másik két kislemezes dal, de az albumot nyitó tempós, a Bark at the Moon-nal, a We Rock-kal vagy az I’ll See the Light Tonight-tal rokon You Won’t Take Me Alive is azt mutatja, hogy nem tömték bele az összes puskaport a Dragon’s Eye-ba.
Változatos, jó kötésú heavy metal nóták követik egymást egészen az Above the Law-ig, ami kicsit olyan, mintha egy alternatív idősík 80-as éveinek második felében írta volna a Wylde-Lynch szerzőpáros – ami sajnos a mi idősíkunkban nem létezett. Az Above után az album művészi blokkja hallható mintegy negyed órában, különböző zenei és hangszerelési kísérletekkel, sok hangszeres résszel, ám alapvetően megmaradva az album magvát adó heavy metalnál. Az átvezetőként funkcionáló kemény, de dallamos I Am His Voice után a The Night He Came Home és az albumot záró Aphrodite’s Kiss gyakorlatilag két kifogástalan progresszív metal nóta, amiket egy szimfonikus instru köt össze. Ilyeneket sem csinált korábban a Blitzkrieg. A dalszerkezetek és a gitárszólók minden tételben zseniálisak, ezért nem válik szét az anyag két komponensre, ugyanakkor teljesen világos, hogy a dalrend miért lett így megszerkesztve.
Azt gondolom, hogy a Blitzkrieg cirka az ezredforduló óta tartó ötödik korszakának biztosan a legjobb alkotása ez a lemez, az ikonikus A Time of Changes mellé nyugodt lélekkel oda lehet tenni, a 90-es éveket meg inkább bocsássuk meg.
