Nemrégen egri rockerekkel beszélgettem és balga módon megemlítettem nekik, hogy nagy Black Sabbath-rajongó voltam és vagyok ma is. Kikerekedett szemekkel bámultak rám: „Black Sabbath?! Hiszen az nem is heavy metal!” Szóval, így állunk a régi együttesek ismertségét illetően. Amikor ilyen kijelentéseket hall az ember, elgondolkodik: vajon megértheti-e egyáltalán a fiatalabb generáció ezt a zenét? A Black Sabbath a heavy metal gyökerei közé tartozik, s bár 1984-től nemigen lehetett pontosan követni az együttes felállásának alakulását, lemezeiket továbbra is a műfaj legjobbjai között tartják számon.

1989-ben a Black Sabbath – ismét – visszatért, hogy bebizonyítsa, még mindig képes újat mutatni a szakmának és a rajongótábornak egyaránt. Munkatársunk, Valerie Potter Tony Iommival, a Sabbath egyetlen eredeti tagjával, Cozy Powell dobossal és Tony Martin énekessel ült le, hogy a Black Sabbath körül történő dolgokról, elsősorban az új lemezről (Headless Cross) és az új felállásról beszélgessenek.

London egyik belvárosi szállodájában üldögéltünk Tony Iommi gitárossal és Tony ‘Cat’ Martin énekessel, akik egyedüli túlélői voltak a legutóbbi Sabbath-felállás pusztulásának. Mindketten kissé idegesnek tűntek. Iommi minduntalan egy darab fóliát csavart újra és újra az ujjai köré. Martin pedig készen állt, hogy a kritika legkisebb jelére azonnal védekező álláspontra helyezkedjen azaz inkább a torkomnak ugorjon.

Egész mostanáig, a Black Sabbath az egyik katasztrofális helyzetből zuhant a másikba és sokszor megégették magukat, amint a szaksajtó lassú tűzön sütögette őket. Jogos kritikákat és olcsó pletykákat egyaránt lehetett hallani velük kapcsolatban, s erre jó okot adtak a folyamatos tagcserék eladdig, hogy a banda nem lett más, mint stúdiómuzsikusok hordája, akik a Sabbath és Iommi nevéből akartak meggazdagodni. A Dél-Afrikai fellépés kapcsán felkerültek az ENSZ feketelistájára és így egy teljes európai turnéjuk meghiúsult. (Emlékeztek még a tervezett magyar koncert körüli bonyodalmakra? – a szerk.) Sajnos, ezek a zűrzavaros ügyek hatalmas sebeket ejtettek annak a névnek becsületén, amely valaha Anglia legelfogadottabb és legsikeresebb heavy metal együttesét jelezte. Habár a Black Sabbath 1989-ben új menedzserirodával, lemezszerződéssel, szilárd felállással és egy brutálisan kemény albummal tért vissza, a két Tony úgy érezte, az utóbbi idők megpróbáltatásai még jó ideig sötét árnyékokat vetnek majd a bandára.

NAIVITÁS

Megkérdeztem Iommitól, hogy szerinte mikor kezdett a lejtőn lefelé csúszni a Sabbath?

„Azt hiszem, Glenn Hughes énekesnél kezdtem érezni, hogy rosszul alakulnak a dolgok. Mindössze négy napig tartott megszervezni egy turnét, és akkor Glenn bejelentette, nem tudja megcsinálni. Ez katasztrofálisan érintett. Valószínűleg itt akadt el a szekér.”

Ettől eltekintve azonban Iommi a volt menedzsert hibáztatja, a banda nevében hozott döntései miatt. Bár ez igen naivan hangzik egy olyan korban, amikor minden magára valamit is adó csapat saját ügyvédet és gazdasági szakembert tart, de ennek ellenére beleszól a zenén kívüli kérdésekbe is.

De gondoljunk csak bele, Iommi még abban az időben kezdett játszani, amikor a zenészeknek csak a muzsikára kellett koncentrálni, és az üzletre jól-rosszul menedzserek ügyeltek. Ami a Sun City-beli fellépést illeti, Tony a banda védelmében kijelentette, hogy nem csupán fehérekből álló közönségnek játszottak és egyáltalán ‘valakik’ túl nagy feneket kerítettek az ügynek.

„Úgy gondolom, kicsit túlerőltették a dolgot. A Black Sabbath egy zenekar, s azért vagyunk, hogy az embereknek zenéljünk. Nem politikusok vagyunk, nem mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz. Elmentünk, hogy muzsikáljunk. A többit mind úgy tették hozzá, különböző okok miatt. Ne csináljuk ezt, ne csináljuk azt, mindig mindenkinek van valami hozzáfűzni valója, s ez tulajdonképpen 1967 óta így megy.”

„Helyes volt-e vagy sem mindegy, eldöntöttük, hogy megyünk és elmentünk“„” – vágott közbe Tony Martin türelmetlenül. – „Személy szerint engem az sem érdekel, hogy elmegyünk-e még egyszer Sun Citybe vagy nem. Akkor úgy döntöttünk, hogy megyünk és nincs tovább. A téma a múlté és ott is kell, hogy maradjon.”

POWELL

A két Tony szemmel láthatóan megnyugodott, amint az új dobos, Cozy Powell belépett. Egyből felvidult a társaság, jót tett Cozy kiváló humora és abszolút elkötelezettsége a legfrissebb Black Sabbath-album iránt. Megkérdeztem hát, hogyan került Sabbath-körökbe? 

„Valószínűleg annak a jókora összegnek köszönhető, ami egy svájci bankszámlára vándorolt át!” – tréfált Cozy. – „Komolyra fordítva a szót, Tony Iommit úgy húsz éve ismerem és Martinnal is régóta kapcsolatban vagyok, mivel a múlt évben együtt dolgoztunk. egy külön munkán. Tony már nagyon régóta kért, hogy szálljak be a Sabbathba, de a körülmények sosem voltak megfelelőek. Most végre minden összejött. Szabadidőm is volt és Tonyval akartam dolgozni. Ő is újra akart kezdeni mindent, én is. Mindkettőnknek voltak problémái a múltban, gondoltuk, megpróbáljuk együtt, hátha jobban sikerül. Három hónapot töltöttünk azzal, hogy ötleteket szedtünk össze, újraírtunk dalrészeket, majd tavaly júniusban dolgozni kezdtünk. Csendben készülődtünk, mert már annyi szemetet összehordtak a Black Sabbathról, hogy az már túlzás. De legalább ennyit cikkeztek arról is, hogy benne leszek-e vagy csak a plafonról lógok majd. Már annyit szurkáltak, hogy tisztára úgy érzem magam, mint egy akupunktúrás kezelésen. Azt akartuk, hogy a zene magáért beszéljen.”

NEHÉZSÚLY

„A végén pedig egy olyan albumot készítettünk, amelyre mindannyian méltán büszkék lehetünk. Valószínűleg ez az egyik legjobb, ha nem a legjobb lemez, aminek a felvételében az elmúlt 15 év alatt részt vettem. És ezt nem csak úgy mondom! Az a fajta LP lett, ami új lökést ad a rockzenének. Nem is árt, mert a listák jelenleg szeméttel telítettek és még a rocklisták is elpuhultak valamelyest.”

Ha már a nehézsúlyú rockról esett szó, Cozy Tony Martin énekhangját az igazi nehézsúlyúak közé sorolja.

„Az énekesek között sincs sok nagy tehetség. Helyesebben olyan kevés van belőlük, hogy egy kezeden megszámolhatod… vagyis hát… egy ujjadon! De komolyan, az utóbbi öt évben nem hallottam senkit, aki igazán jó lett volna, és Tony ilyen kivételes! Rengeteg mindent tud, s ez azért fontos, mert szerintem találtunk valakit a 90-es évekre! Senkinek nincs ilyen tehetsége és most már a gyakorlata sem hiányzik. (Na, egy kicsit túl érdes a nyelved, Cozy! – a szerk.) A Black Sabbathba nem jöhet akárki csak úgy az utcáról vagy egyenesen az óvodából. Ez egy rendkívül nehéz állás, de Tony tökéletesen tudja, mit csinál, és a hangjával mindezt fantasztikusan alá tudja támasztani.” 

Mivel a csapat újra akart kezdeni mindent, megkérdeztem Iommit, nem gondolt-e arra, hogy elvesse a Black Sabbath nevet.

„Nem, ennek nincs jelentősége. Élveztük, amit csináltunk, zenéltünk. Most akár megváltoztathatnánk a nevet, de ez elég bután hangzana, hiszen a csapatot azért ismerik, amit mi csinálunk. A végén úgyis ugyanazt a zenét játszanánk.”

„,Ha megváltoztatjuk a nevet” – tette hozzá Tony Martin. – „Akkor elkezdenék mondogatni, hogy ez olyan sabbathosan szól, mert a gitár így… egyszóval Tony Iommi maga a Black Sabbath.”

„Azt hiszem, erre Tonynak nehéz válaszolnia” – mondta Cozy. – „Az a helyzet, hogy mindig Tony írta a Black Sabbath nótáit, akárki akármit is mond. Miért ne vihetné hát tovább a nevet? Ozzy Osbourne a saját neve alatt dolgozik, ám minden egyes interjúban megemlíti a Black Sabbathot. Tony volt mindig is a Sabbath, miért kellene megváltoztatnia a nevet? A banda ezután is játszik majd régi Sabbath-nótákat. Gondolkoztunk a névváltoztatáson, de egyik oldalról arra kényszerítenek, hogy ne változtassunk, a másik oldalon viszont ragaszkodnak a névcseréhez. Valaki mindenképp veszít!”

Iommi hozzátette: „Ha végignézzük az eddigi felállásokat, a mostaninak van leginkább banda jellege. Eddig mindig Ronnie-hoz, Vinnie-hez, és Billhez hasonlították az új tagokat, de most alapvetően megváltozott a szituáció.”

A dalokat közösen írták, míg Iommi és Powell a zenével foglalkozott, Martin a szövegeken törte a fejét.

„A dalok történeteket mondanak el” – magyarázta Martin. – „Egy-egy nóta komplex egészet alkot. Manapság a dalok többségénél csak a refrénnek van értelme, s számomra ez kevés. A szövegekhez a környezetemből veszem az inspirációt. Birmingham, ahol élek, alkalmas környék, jól tudok ott írni. Nem messze a várostól van egy Headless Cross nevű hely. Száz és száz évvel ezelőtt valamilyen csapás kipuszította az egész területet. Ebből a témából merítettem és írtam néhány sztorit.”

HALÁL

„Jó volt így dolgozni” – mondta Iommi. – „Egyszerűen csak ültünk együtt. Témákat dobtam fel, játszottam, és ha ‘Taktus úr’ (mutatott Cozyra) azt mondta, ez rossz, akkor félreraktuk. Nem volt sértődés. Nem kellett kerülgetni a forró kását, ez korábban nem volt mindig így.”

„Azért akadtak viták” – nevetett Martin. – „Sokat vesződtünk a számcímekkel. Cozy mindig azt kifogásolta, hogy túl sokszor hangzik el a halál szó.”

Jó is hogy ez szóba került, mert a következő kérdésem ez lett volna. Ugyanis a Headless Cross szövegei a végzet, a klasszikusan sabbathos gonosz hangulatát árasztják. Kíváncsi voltam, az együttes vajon felkészült-e az album amerikai megjelenését követő támadásokra. A When Death Calls (Amikor a halál hív) című a legesélyesebb arra, számuk hogy a támadásokra okot szolgáltasson. Megkérdeztem a triót, nem aggódnak-e, hogy olyan pereket akasztanak a nyakukba, mint amilyenek Ozzy vagy a Judas Priest ellen indultak?

„A zenétől ezek a dolgok teljesen függetlenek” – magyarázta Cozy. – „Ha valaki azért akarná megölni magát, mert valamilyen lemezt meghallgatott, arról mi nem tehetünk. És különben is őrült nehéz lenne olyan törvényt hozni, ami kimondja, mi vezet öngyilkossághoz és mi nem. Ezt bizonyítani igen bonyolult.”

„Már a Paranoid album idejében kerültem hasonló helyzetbe. Mindig vannak, akik belemagyaráznak mindent a dalszövegekbe. Akkor lennék igazán meglepve, ha ezúttal semmi ilyesmi nem történne.”

„Aligha írhatnánk szövegeket David Coverdale stílusában” – folytatja Cozy. – „Ez a banda a Black Sabbath. Nemcsak a zene fontos, hanem a szöveg is. Ez is az image-hez tartozik, a hangulathoz, amiért a legtöbb Black Sabbath-rajongó megveszi a lemezt. Azt hiszem, velük tolnánk ki, ha nem folytatnánk úgy ahogy elkezdtük.”

„Tény, hogy nemrég Amerikában egy tévéműsorban arról kérdezték a rajongókat, hogy miért mennek Sabbath-bulira?” – tette hozzá Iommi. – „Azt válaszolták, a hangulat miatt. Szeretnek borzongani, akárha egy horrorfilmet néznének.”

„Valóban ez olyan, mint egy horrorregényt olvasni” – vette át a szót Cozy. – „Ezek a szövegek tulajdonképpen történetek. Martin nemcsak összeírkált egy csomó sületlenséget, hanem utána is nézett néhány legendának. Sokat gondolkodott, mielőtt írni kezdett. Azt hiszem, felkészültek vagyunk, sok munka van mögöttünk. Ha nem így lenne, csak hülyét csinálnánk magunkból.”

S mivel éppen ördöngös történetekről beszélgettünk, Iommi el is mondott egyet egy kis kőkeresztről, amit a menedzserek küldtek neki postán, mert nagyon hasonlított a formája az új album borítóján látható keresztére. Bár a keresztet gondosan becsomagolták, mire megérkezett, pontosan úgy volt eltörve, mint a kereszt a lemez hátsó borítóján. Háát… Hmm…

ÓMEN

Iommi jó ómennek tekinti mindezt, az album megjelenése és a világkörüli turné szempontjából is. Ez utóbbi május végén indult az USA-ban. Az év végéig tartó hadjárat során szeptemberben Európában játszanak majd. A Black Sabbath új basszusgitárosának kilétét illetően nem sok derült ki ezen interjú készítésének idején. Iommi a menedzserét biztatta, nyilatkozzon, ám Cozy – nagyon diplomatikusan – előbb megmagyarázta a helyzetet.

„Néhány szerződésekkel kapcsolatos ügyet tisztázni kell még. Ha már minden tisztázódott, eláruljuk a nevét.”

Mindenesetre az tény, hogy a lemezen egy Lawrence Cattle nevű, eddig legalábbis számunkra ismeretlen fickó játszott, és az első klipen egy rövid hajú férfi kezeli a négyhúrost. Szintén homály fedi az új színpad látványelemeit is. Az utóbbi időben használt Stonehenge háttér immár csak egy legenda, de a banda biztosított afelől, hogy várható néhány meglepetés.

„Nyugodtan megírhatod, olyan dolgokra készülünk, amire sokáig emlékezni fognak a koncertlátogatók” – mondta erről Cozy. – „Valljuk be őszintén, a színpadi látványosságokat a végletekig fokozták már. Dio, a Van Halen és David Lee Roth többek között olyat valósított már meg, amit igen nehéz lenne megfejelni. De létezik még néhány terület, ahol lehet újítani, s anélkül nagy hatást elérni, hogy 15 kamionnal kelljen járni a világot. Egy-két effekt az idők folyamán feledésbe merült, mert mindenki azt hitte, a legnagyobb a leghatásosabb ez nem feltétlenül igaz. Lehet, hogy ezek az óriási színpadi díszletek jól festenek addig, amíg a közönség látja, de aztán annyi! Ott vannak, és nem lehet velük mit kezdeni! Egy élet nem elegendő a le-és felszerelésükhöz! De életre keltünk néhány körmönfont effektust, amit a mostani körülményekhez igazítva jól tudunk használni.”

Elsősorban a zenére építünk, mint a legerősebb oldalunkra, és csak ezután a színpadi látványra. Persze, jó színpadi díszleteink lesznek, de semmiképpen sem szeretném, ha úgy nézne ki a dolog, hogy gyertek nézzétek meg a színpadunkat, és mellesleg mi is játszani fogunk!” 

Iommi után Martinnek is volt hozzáfűznivalója: „Ha nem lennénk biztosak a zenénkben, akkor tennénk így. Rejtőzni próbálnánk a cucc mögött.”

„Akkor talán hozzuk vissza a Stonehenge díszleteket” – tréfált Iommi.

SLÁGER

Beszélgetésünk idején a banda még mindig törte a fejét, hogy melyik nótát jelentesse meg kislemezen. (Ugyanis szokás a lemez megjelenése előtt kiadni egy kislemezt, ami egyrészt ízelítő a nagylemezről, másrészt jó anyag a rádióállomások számára, hogy bemutassák az LP-t és ezzel persze a lemeztársaságok pénzügyi támogatása után slágert faragjanak az adott nótából. – a szerk.)

A fejtörés oka, hogy a dalok nagyon hosszúak, nem slágergyártás céljából készültek. Nagy szabadságot jelentett és jóleső érzéssel töltötte el a csapatot, hogy az IRS lemezcég – velük kötött szerződést a Sabbath – nem kényszerítette őket a szokásos formák, szabványok megtartására.

„Az IRS nagyon rugalmasnak bizonyult” – mondta Cozy. „A legtöbb lemezcég számára a kislemez a minden. Dolgoztam már egy-két művésszel, és tudom, ha a rocküzletben nyomulsz, felesleges időpazarlás várni, hogy nagy rádióadón sláger legyen a nótádból. Még Amerikában is csak bizonyos csomagolásban tudod eladni a számod. Nyálasnak kell lenni, ha slágert akarsz a kislemezből, s ez nem a Sabbath útja. Így hát most sem törekedtünk a slágercsinálásra. Olyan lemezt készítettünk, amin vannak jó, dallamos számok. Ezekből talán lehet sláger, de őszintén egész mostanáig nem gondolkoztunk ezen ezért okoz gondot, melyik legyen az a nóta, amit a kislemezre kimásolunk.”

„Azelőtt, ha kislemezről volt szó, egy maximum háromperces dalra volt szükség. Az IRS-nél más a helyzet. Náluk a lemez a fontos. Jó volt ezt hallani. A Warner Brosnál – az előző cégünknél – teljesen másként kezelték a dolgot. Ha volt egy nálunk sikeresebb bandájuk, egyből azt akarták, szóljunk úgy, mint azok” – mesélte Iommi.

„Emlékszem egyszer a Warner Brosnál behozták a Quiet Riot producerét. Három nótát mutatott, amik teljesen úgy szóltak, mint a QR. Undorítónak tartom, hogy rákényszerítsenek valamire, aztán, ha nem jön be, egyszerűen félresöpörnek. Most azonban mindenki ugyanazért dolgozik. Sikerre vinni azt a zenét, amit mi csinálunk, úgy, ahogy mi csináljuk, s nem úgy, ahogy valaki más.”

Ebből is láthatjuk, hogy a Black Sabbath új hittel, újjáéledt energiával néz a közeli jövő elé, remélve, hogy a múlt hibái nem ismétlődnek meg és a Black Sabbath újra régi fényében ragyoghat majd. Cozy mondta ki az utolsó szót a múltról, hogy végleg lezárjon egy korszakot.

„A Black Sabbathról mindenkinek van mondanivalója. Erre csak azt tudjuk válaszolni: itt az új album, mondjatok, amit akartok. A legtöbb mai fickónál sokkal előbb kezdtük ezt a szakmát és szándékunkban áll még jó ideig az üzlet sűrűjében maradni. Egyik oldalról a lemez a biztosíték erre, a másik oldalról a koncertshow. Amit mondunk, bizonyítani is tudjuk, és bizton mondhatom jópár csapat gondban lesz, ha beindulunk!”

S ha tényleg hihetünk Tony Iomminak, Cozy Powellnek és Tony Martinnek, egy régi név születik újjá, még szédületesebb magasságba emelve a heavy metal zenét. Készüljetek, újra közeleg a Fekete Szombat!

– Valerie Potter

-x-

Kedves Olvasónk! Az utóbbi években már találkozhattál a magazinunkban az Old School rovattal, amelyben a harminc éve megjelent lapszámok tartalmából szemezgetünk érdekességeket. A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával most elkezdtük feldolgozni az első (még Metal Hammer Hunga­rica, majd Új Metal Hammer H néven kiadott) évfolyamokat, amelyek ma már szinte kivétel nélkül elérhetetlenek papír formátumban. Akár nosztalgiából olvasod, akár információgyűjtés céljából, reméljük neked is legalább annyi örömet okoznak ezek az archív anyagok, mint nekünk. Jó szórakozást! 

METAL HAMMER HUNGARICA No. 3 (1989/3) – TARTALOM
HAVI METAL – Újságtéboly
METALLICA – Kar és láb nélkül
MÖTLEY CRÜE – Fő az egészség
RUNNING WILD – Rejtvény – Csak szakértőknek!
HÍREK – Forró Drót
HANGPRÓBA – Győztesek és vesztesek
SOKKOLÓ KORONGOK – Black Sabbath, Accept, Lord és még több
LEATHERWOLF – Kaliforniai farkasok
HELLOWEEN ÉS KAI HANSEN – Felek válás után
NICKO McBRAIN – Mr. Lapos Orr, a dobosok legdobosabbika
POKOLGÉP – A titkosítás ideje lejárt
METAL HAMMER FESZTIVÁL – Szerény szülinapi szórakozás
BLACK SABBATH – A legenda folytatódik
ÉLŐ FÉM – Manowar, Zed Yago és mások
SEPULTURA – Brazil srácok
WHIPLASH – Új lemez új címmel, új énekessel
DEMONSTRÁCIÓ – Szalaghegyek
GITÁRMÁNIA – Szekeres-tanfolyam
TELEGRAM – Rossz hírek és jó hírek a „táviratban”
KREATOR – A gyűlölet zászlaja az Akropoliszon
KREATOR – Amit Mille gondol a friss lemezről

Régi lapszámaink digitális kiadását keresd a laptapir.hu rendszerében!
https://laptapir.hu/magazinok/hammerworld

A honlapon ezen a címkén keresztül éred el a kapcsolódó bejegyzéseket:
http://hammerworld.hu/tag/hw003/