Szöveg: Szénégető Richárd – Fotó: Gyuricza Ferenc
Amikor meghirdették ezt a bulit, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ez az, végre látom az original line up-os Biohazardot, ráadásul klasszikusokra támaszkodó programmal! Aztán ahogy közeledett a buli, akkor kezdett el leesni, hogy hé, hát itt nem csak ők lesznek, hanem egy elég fullos csomag!
Sajnos a hétköznapi meló miatt az Archaic utolsó három dalát kaptuk csak el, de ott meg kellett állapítanom, nagyon nagy kraft van a csapatban és még mindig igazi koncertzenekar! Remélem, hamarosan sikerül elcsípnem őket fullosan élőben.
Aztán a nagyszínpadon belecsapott a húrok közé a Terror és valami irgalmatlan módon éreztem, hogy a sok stressz, meg minden hétköznapi sz*r kiszakad belőlem és együtt üvöltöm Scott Vogellel a legnagyobb himnuszokat. Szerintem a hangzás már körülbelül a második daltól nagyon rendben volt, bár nekem általában szerencsém van a Barbában és mindig tudom, hova kell álljak. Tény, hogy a 13 dal nem valami sok, de még annak ellenére sem volt hiányérzetem, hogy az én kedvencem, az öt évvel ezelőtti Total Retaliation fullra kimaradt. Szerencsére a tavalyi Pain Into Power három dala kárpótolt érte valamelyest.
Az izgalmak csillapítására belenéztünk az A.M.D. hangversenyébe, ami még mindig az a betonbiztos minőség, amit több mint három évtizede hoznak. Nagyon örülök, hogy vannak ilyen kitartó arcok, mint ők is, annak meg pláne, hogy az újabb dalokra is volt megmozdulás.
Kiskovácsék után persze siettünk a hardcore örömünnepre, a New York-i veteránok bulijára. A Biohazard nekem A Nagybetűs Hardcore banda. Ők azok, akik nem csináltak rossz lemezt, mindig olyannak láttam őket élőben, hogy elégedetten mentem haza és bár tudtam, hogy a legnagyobb kedvenceim biztosan nem lesznek azon az estén (nekem a New World Disorder és a Uncivilization a csúcs, meg persze a fullhibátlan No Holds Barred koncertlemez). A szigorúan az első három lemezre koncentráló setlistre azonban egyetlen rajongónak sem lehet panasza, mert ezek túlzás nélkül ősklasszikusok. Az első két dal kicsit bizonytalanabb soundja után helyreálltak a dolgok és egy olyan formában lévő zenekart láthattunk, hogy csak bízni tudok benne, tényleg jön egy új lemez is.
Az egy dolog, hogy a zenekar kompletten világbajnok formában van fizikailag, de szemmel láthatóan élvezték is a közös zenélést. Billy még valahol az elején borított egy hatalmasat, miközben futkározott, de mivel itt senki nincsen cukorból, kis túlzással észre sem lehetett venni ezt a kis affért. Bobby Hambel hozta a jellegzetes pörgéseit és iszonyú intenzitással játszott, akárcsak a szcéna túlzás nélkül legjobb dobosa, Danny Schuler. Elképesztő ez a pali, ahogy üti a dobokat. Evan Seinfeld meg maga A Frontember. Olyan, mint a fezenes Ugly Kid Joe bulin Whitfield Crane: elég egy kicsit integetnie, szigorúan néznie és mindenki tudja a dolgát. Így volt ez itt is, a közönség meg vevő volt rá és tombolt is rendesen. Körülöttem az egy főre eső zenészek száma minimum kettő volt és mindegy, hogy Ganxsta Zolee, vagy Road Máté, mindenki megállapította, az „Öregek” kegyetlenül odabasztak. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom: életem egyik legjobb koncertje volt.
Tudtam, nagyon nehéz dolga lesz ezen az estén már bárkinek is, így a Remorse bulijára képtelen voltam ráhangolódni, pedig egyértelműen tudtam: a hiba az én készülékemben van, nem az övékében.
Aztán jöttek Mille Petrozzáék, és hiába szerettem meg a Kreatort nagyon az elmúlt években, bármennyire éltem a tavalyi trackes bulit, most valahogy nem tudtam rájuk hangolódni, annyira rajta maradtam a Bión. A tizennégy dalos program vége felé azt is mondtam, itt az ideje hazamenni. (Másnap reggel négykor csörgött a vekker és még haza is kellett jutni Esztergomba, ugyebár.)
Egész egyszerűen fenomenális este volt. Ráadásul ez a váltott színpados, minifesztiválos jelleg különösen sokat dobott az egészen. Eddig is elég sok ilyen buli volt már, nagyon remélem, hogy rendszer lesz ebből.
