Nem titok, a Cselő és Pintér Miki által vezetett, de sajnos pár hónapja elkaszált rádióműsor sokszor szóba kerül a stábunk tagjai között. Én például még mindig küldök Mikiéknek dalokat, ha úgy érzem, hogy azok simán megférnének egy-egy adásban.
Ugyanígy voltam a Being As An Ocean egyik dalával, a Gloommal is. Finom, lágy, slágergyanús melódiái, kellemes hangszerelése, érzelmes énektémái tökéletesen illettek az országos könnyűzenei rádió stílusához. Még akkor is, ha a szövege közben nem a romantikázásról szólt, hanem a fejünkben élő szörnyekkel szembeni harcról. Igaz, a csatorna igazgatóinak alighanem elkerekedett volna a szemük, amint meghallották volna a hirtelen berobbanó ordításokat és hörgéseket. Na de, ha már Cannibal Corpse is lemehetett a műsorban, ez a pár strófa már mit sem számított volna.
De tulajdonképpen választhattam volna bármelyik dalt a korongról rádiós lejátszásra, ugyanis az előbb említett lágy, alternatív rockos, sőt, néhol popos jelleg szinte mindegyikben érződik. Viszont az is tény, hogy a post-hardcore műfaj legszebb időszakát idézik meg a kaliforniai duó tagjai, amikor ezeket a lágy melódiákat a lehető legagresszívebb, legextrémebb vokálokkal látják el. És sosem puszta erőfitogtatásból teszik mindezt, hanem egyfajta támaszt nyújtanak, vagy éppen fájdalmat párosítanak a súlyos, szomorkás mondanivalókhoz.
A Death Can Wait tehát nem az az album, ahol a gitárok hoznák a mélységet. Sőt, gyanítom, hogy egy-egy alapot nem is húrosokkal, hanem előre besamplerezett hangszínekkel valósítottak meg. Mégis, a jól eltalált melódiáknak, az ötletesen felépített dalszerkezeteknek, az ideálisan alkalmazott hangulati váltakozásoknak köszönhetően ezzel a lemezzel nagyon könnyű gyors barátságot kötni. Persze, nem árt, ha az ember magával a post-hardcore műfajjal is jó viszonyt ápol. Mert akkor valószínűleg könnyebben be tudja fogadni a rádiós hangulatok és az intenzív dühkitörések minduntalan, de nem céltalan váltakozását.
