Kiadó: InsideOutMusic / Sony Music / Írta: Uzseka Norbert
Úgy 2024 elején jött a hír, hogy két King Crimson-zenész (Adrian Belew énekes-gitáros és Tony Levin basszer) meg fogja turnéztatni a velük készült, ’80-as évekbeli Crimson albumokat, s ehhez Steve Vai gitáristent és a Toolból Danny Carey dobosistent is beveszik a csapatba. Nem is tudom, mi volt a nagyobb: a hír fölött érzett izgalmam, vagy az azóta is meglévő csalódás, hogy nem hogy ide, de Európába se jöttek át. Volt egy csomó amerikai dátum, mindkét féltekén, a Los Angeles-i buli felvételének megjelenését meg Japánban ünneplik meg. Európáról szó sincs… Vigasztalódjunk hát, progresszív rocker feleim, ezzel a felvétellel, mely több különféle verzióban jelenik meg. A koncertfilmhez még nem volt szerencsém, most csak a hanganyagról szólok.
A King Crimson 1968-ban alakult Londonban, és nem kizárt, hogy az első Sabbath- vagy doom metal riffet is nekik köszönhetjük (21st Century Schizoid Man), mindazonáltal az első albumtól fogva olyan öntörvényű, millió irányba kísérletező zenét tolnak, ami semmiféle skatulyába nem fér bele.
Belew és Levin a ’80-as évek hajnalán érkezett a csapatba, a velük készült három album (Discipline, Beat, Three of a Perfect Pair) pedig crimsoni mértékkel mérve is sok újdonságot hozott – s aztán Robert Fripp, a magasságos jóistennél is kiszámíthatatlanabb utakon járó gitáros-főnök a ’84-es turnét követően feloszlatta a bandát, mely csak egy évtized múltán aktivizálódott újra. Ez a trilógia ugyanakkor nagyon is egységes volt, ahogy a minimalistább borítók is jelezték. Nálam a Three… a fő kedvenc, de mind elképesztő cucc a mai napig. „Látszólag” könnyedebb, poposabb irányt vett ekkor a csapat, s pl. a Three of a Perfect Pair, a Frame by Frame vagy a Matte Kudasai című szerzemények akár slágernek is nevezhetők. Levin basszusjátéka sokszor hoz funkys lazaságot, húzást, amikor meg a Chapman Sticket bűvöli, az rendre hipnotikus, lebegős hatásúvá teszi a zenét. De minden ’80-as évekbeli lazaság mellett is őrült nagy zenélés ment ezeken az anyagokon is. Olyan, ami sokszor csap át, mondjuk ki, öncélú kalandozásba.
Ennek megfelelően a Beat Live is olyan, hogy ugyanúgy kap el tőle az örömujjongás, mint a kakofónikus káosznak köszönhető kifáradás. Vai és Carey nyilván hozzák, amit kell, és az nem kevés, hiszen a Crimsonban mindig is félelmetesen zseniális muzsikusok zenéltek, de persze Steve és Danny is az. Ám ez nem jelenti azt, hogy a közel kétórás, káprázatosan megszólaló koncertfelvétel minden percét tudom élvezni. A hosszas borulásokba és disszonáns ökörködésekbe (pl. a közel tízperces Industry) az én korántsem fékezhetetlen agyvelőm simán bele tud törni. Ezt mondjuk kellően ellenpontozzák a jól eső, befogadható részek, s az sem mellékes, hogy egy olyan szerzeményt is elővettek a négyek, amely más KC korszakból származik: a Red monumentális riffre épülő címadóját. Szóval ha mégis jönnének ide, muszáj volna megnézni.
